Nem az a baj, hogy jó sorod van - hanem az, hogy nekem sosem volt az!

Zsenge egyetemista koromban olvastam pár "motivációs" könyvet, aminek a hatását még most is nyögöm: "kussolni és törtetni". Pláne úgy, hogy ez amúgy is generációs probléma.

Nem mintha ezek teljesen károsak lennének, de azért nem szabad a Biblia szintjén kezelni egy-egy mondvacsinált író firkáit. Ami inkább szomorú, az az, hogy senki nem nézi jó szemmel a panaszkodást. Mármint nem a "letört a körmöm" típusút. Hanem azt, amikor egyszerűen csak kiborul a bili.

Legalábbis én mindig elcsodálkoztam azokon az ismerőseimen, akik képesek úgy, ahogy kordában tartani az életüket. Mit elcsodálkoztam, egyenesen azt hittem, hogy az ilyen emberek képesek akár a téridőt is meghajlítani! Aztán mindig rájövök, hogy nem mindenki ugyanonnan indul.

A bátyámmal épp utaztunk a beteg apámhoz, hogy elvigyünk neki pár holmit, amikor egyszer csak megkérdezte: "Olvastad Facebookon, hogy  Hajniék 75 millióért árulják a házukat?"

Erre természeten azonnal kicsúszott a számon a b-betűs szó. Hajniék a rokonaink, nem szabadna, hogy tanyát verjen bennünk a irigység érzése. De már késő volt, és végre feltört belőlünk valamiféle jóleső panaszáradat. Hogy amíg az osztálytársaink síelni mentek, mi otthon ettük a parizeres zsemlét. Hogy másnak jó fej apja van, a miénk meg alkoholista, és anno minden héten dugdosni kellett előle a pénztárcát. Amíg az ismerőseimet a szülei zömmel legalább egy nyamvadt LTP-vel támogatják, addig mi a nulláról küzdöttük fel magunkat. Illetve mínuszból.

Forrás: Shutterstock

Amikor a szüleim hál' istennek elváltak, a nagymamám minden pénzt visszavett, amit anno a lakásra adott. Abból apámnak vett egy lakást, anyámnak meg szimplán szerencséje volt, hogy a testvére grátiszba odaadta a sajátját. Anyám fizetése öt számjegyű, úgyhogy idén veszünk neki kocsit, közösen a két testvéremmel. Apám meg addigra jó eséllyel meghal, de előtte azért még hagy egy szép tartozást örökségül.

Úgyhogy néha igenis kell panaszkodni, mert ha már az élet találomra osztotta a lapokat, akkor legalább egy kis rinyálás hadd járjon! Persze nem óhajtok beleesni a csapdába és mindig másokat okolni. Egy jó félórás masszív rinyálás viszont esküszöm, nagyban könnyített a lelkünkön.

Valahogy különben sem normális az, hogy krízishelyzetekben is ugyanúgy kell venni az akadályokat, mint egyébként. Hogy két hét gyászidőszak után vissza kell menni a sok kíváncsiskodó arc közé dolgozni. El sem tudom képzelni, hogy képes valaki sírás nélkül kibírni egy munkanapot, ha előző nap szakított a párjával.

Régen büszkeséggel töltött el, hogy 21 évesen már eltartom magam. Ma inkább azok az emberek nyűgöznek le, akik évtizedeken keresztül valamit nagyon jól csinálnak, és képesek komolyabb lelki sérülés nélkül megúszni az életet. Ez valami szuperképesség lehet.

Azt hiszem, néha megengedem majd magamnak a luxust, és dühös leszek azokra, akiknek jobban megy. És akkor kiadok mindent. De csak fél óráig. Aztán mehet tovább a teperés.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?