Már nem csak a távolból akarlak szeretni!

Már két hónapja, hogy elmentél, de még mindig érzem az illatodat a pólódon, amit itt hagytál nekem. Mellettem fekszik a párnán, én pedig magányos éjszakákon ráhajtom fejem, beleszagolok és megjelensz előttem, mintha el sem mentél volna.

Nem örökre hagytál magamra, nem csaptál be, csupán a világ másik felén élsz. A modern technikának hála minden nap láthatlak, de ez sosem fogja helyettesíteni azt, hogy megérintselek, hogy érezzelek, hogy a mellkasodon hallgassam szíved lüktetését. Hogy átölelj, mikor félek, hogy felolvadhassak benned, mint jég a tavasz közeledtével.

Elhoztál nekem egy régóta várt világot. A szívem újra életre kelt és újra virágzott. Megszabadult a sok rágabalyodott gaztól, amit az évek során növesztett. Minden eddigi üres estémen azt kívántam, hogy rád találjak. Tudtam, hogy létezel valahol, de sosem gondoltam, hogy ennyire távol tőlem. A sors játszmája, hogy egy helyről indultak útjaink, és sok-sok évvel később ezen a helyen is találkoztunk. Két lélek, kiknek egymásra kell találniuk, utat törnek maguknak.

Mikor már az új életemet terveztem egy másik országban, hogy kilépjek végre ebből a folytonos körforgásból, az unalmas és gyűlölködő varangyokkal teli mocsárból, te megjelentél, és a mocsárba hirtelen tiszta víz ömlött. Itt kellett új életet kialakítanom, hogy kibírjam addig, amíg ténylegesen egymáséi nem lehetünk.

Forrás: Shutterstock

Nap nap után csak várok. A nappalokat éjjelek követik, és a hosszú éjszakák után egy még hosszabb nappal indul. Majd újra jön az éj, és én ismét a pólód árnyékába hajtom fejem. Az utolsó kis illatharmatot is beszívom, amit még a szövet barázdái rejtenek. Van, hogy a szívem úgy túlcsordul, hogy csak könnyeimmel oldhatom fel a bánatom, ami hiányodból fakad.

Azt mondják, hogy a lélek számára nincs idő és tér, a lelkek mindig együtt vannak, de ez sovány vigasz, mikor emberként vívjuk meg mindennapi csatáinkat. Próbálom összeszedni magam és kitartani, hiszen tudom, te is ezt teszed a bolygó másik felén.

Tudod, kedvesem, néha úgy érzem, mintha rab lennék. Az idő az én börtönöm, de te el tudod hozni nekem az egyedül töltött idő végét. Te vagy a kulcs, ami kinyitja a közös jövőnk kapuját. Mikor belevágtam veled, tudtam, hogy nem lesz könnyű átkelni a cápákkal és szirénekkel teli óceánon - ami még elválaszt tőled -, de én mégis építem az erős hajót, amivel átjuthatok rajta, mert tudom, a túlparton te vársz rám.

Kovács Ildikó

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?