Életközepi válság: Mintha egy torz tükörben néztem volna magam!

Nézem a Facebookot. Újabb poszt Krisztiről. Most ment férjhez - de szép a ruhája, és milyen jóképű a férje! Mennyi öröm és boldogság sugárzik a képekről! Na, és Andi. Hű! Most jelentkezett be Zanzibárból! Ó, de szép helyeken van! Csak úgy ragyog a képeken!

Fanninak pedig a második gyereke is megszületett. Nekem meg... Semmim sincs: se gyerekem, se férjem, se lakásom. Ráadásul munka nélkül maradtam. Negyven múltam, már nem kellek egy munkáltatónak sem. Van, amihez túl öreg vagyok, máshoz meg túl tapasztalatlan, ide junior, oda szenior. Sehova nem kellek. Kezdek összeroppanni.

Elfogyott körülöttem a levegő. Félek, hogy feladom. Nem értem el semmit az életemben. Sőt! Még csak nem is éltem! Mennyit tanultam, és mennyi "majdnem férjem" volt! Mégsem jutottam el sehova az életemben.

Minden - addig meg nem oldott - önértékelési problémám a negyvenes éveim elejére gyűrűzött be. Annyira a "hiány elv" mentén építettem ki a saját énképemet, hogy csak és kizárólag mások tükrében határoztam meg magamat, így másokat sokkal jobbnak, szebbnek gondoltam, önmagamat pedig teljesen értéktelennek láttam. Ahelyett, hogy azt néztem volna, mik azok a dolgok, amikben magamhoz képest fejlődtem, folyton azt figyeltem, hogy mennyi mindenben le vagyok maradva másokhoz viszonyítva.

Mintha folyton egy torz, hiányokat felnagyító tükörben nézegettem volna magam. Így amikor átléptem a negyedik ikszet, egy olyan zsákot próbáltam magammal vonszolni a következő életszakaszba, amiben csak a hiányosságaim voltak. Végül majdnem összeroppantam a súlya alatt.

Ekkor húztam egy képzeletbeli határvonalat. Oké - mondtam magamnak - nincs gyerekem, nincs lakásom, nincs egzisztenciám, de mi az, amim van? Egészséges vagyok, szellemileg is minden rendben velem, angolul is "elmakogok" valahogy, és van egy kis megtakarított pénzem. Végül külföldi fizikai munkák után néztem - ha már itthon nem kellek a saját szakmámon belül...

Forrás: Shutterstock

Ekkorra úgy éreztem, minden mindegy. Egyedül maradtam. Csak én és az bizonyos málha. Ám tudtam, hogy az életem másról is kell, szóljon. Mindeddig egy számomra élhetetlen valóságban tengettem a mindennapjaimat, család, barátok, munka és pénz nélkül. Egy dolog maradt még meg: a cselekvő erőm. Láttam, hogy a saját határaimat csak tiszta lappal és valós - számomra is elfogadható - értékrenddel tudom átlépni, így minden bátorságomat és megmaradt önbecsülésemet összeszedve vettem egy egyirányú repülőjegyet Ciprusra, Larnakára.

Cipruson indult valódi életem legnagyobb kalandja. Teljesen nulláról kezdtem mindent. Bár egy idegen ország alapjaiban más, kezdetben ugyanazokba a helyzetekbe kerültem, hiszen az itthoni valóságomat vittem magammal. Ám azt a bizonyos zsákot - talán a napfény és a mosolygós emberek látványa miatt - Cipruson már nem éreztem akkora tehernek. Sőt! Azt éreztem, hogy szépen lassan megtelik tartalommal. Miközben feszegettem a határaimat, újból megéreztem az erőmet, végül lelkileg és érzelmileg felerősödve tértem vissza Budapestre.

Most újra a saját szakmámon belül dolgozom. Rájöttem, hogy az a sokéves tapasztalat és tudás, amit magaménak mondhatok, itthon is jó valamire, legfeljebb technikailag kell egy kicsit fejlődnöm. Ám most már sokkal megengedőbb vagyok magammal.

Jót tett, hogy egy időre kiléptem a komfortzónámból. Néha úgy a legkönnyebb nézőpontot váltani vagy összegezni az addig történteket, ha az ember elvonul egy kicsit a saját belső világába, vagy világgá megy.

Mert ilyenkor más körülmények között kell megállnia a helyét. Új kihívásokkal találkozik, és megtanulja, hogy egyedül is muszáj helytállnia. Persze, nem muszáj Ciprusig szaladni ahhoz, hogy gondolkodásmódot válts. A kulcs minden esetben a pozitív életszemlélet és a tenni akarás!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?