Még mindig tudok szeretni, de óvatosabb lettem!

Hogyan tovább, mikor vége szakad annak a házasságnak, amelyről azt hittem, hogy örök szövetségre és biztonságra lelek benne? Nyolc évvel ezelőtt könnyedén és boldogan írtam alá a papírt, ami hivatalosan is összekötött minket.

Az anyakönyvvezető szövegéből csak a szépet és jót hallottam ki, hiszen mi más is lehetne osztályrészem olyasvalaki mellett, aki a csillagokat ígérte nekem...? Hamarosan azonban nemcsak a boldog időknek lett vége, hanem ő is megváltozott. A csillagokat nem kaptam meg, de könnycseppekből egyre több hullott a földre.

Folyamatosan csalódtam, és egyre szomorúbb lettem. Éveken keresztül vártam, hogy visszatérnek a gondtalan, szép napok, de hiába. A legborzalmasabb pillanatban már csak egyet akartam: szabadulni. Újra boldognak lenni, először egyedül, aztán később... ki tudja?

Mikor a válás után végre visszakaptam a szabadságomat, ennél tovább nem terveztem. Élveztem az egyedüllétet, a csendet és az elém táruló lehetőségeket. Azt, hogy bármikor, bárhová mehetek, dönthetek anélkül, hogy meg kellene magyaráznom. Ez felbecsülhetetlen kincs volt számomra. Nem éreztem hiányt, inkább észrevettem az élet apró szépségeit - hogy nem kell rohannom, mert nyugodt léptekkel is eljutok ugyanoda. A napfény finoman simogatja az arcomat, és nem keresem az árnyékot, ahová elbújhatok.

Séta közben észrevettem az épületek díszeit, ablakait, és azt is, hogy mennyi gondterhelt ember siet az utcán. Boldog voltam, hogy már nem tartozom közéjük. Párkapcsolatra azonban továbbra sem gondoltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy valaki nemcsak megérinti a kezemet, hanem hosszasan az övében tartja. Sokáig hezitáltam, húztam az időt, hogy ne kelljen még erről a témáról döntenem. Nem akartam megtorpanni, visszahúzódni, de előrerohanni sem. Inkább oldalra szerettem volna lépni, a szabadság és a párkapcsolat közé. Egyiket sem akartam kizárólagosan, főleg nem a másik rovására.

Forrás: Shutterstock

Ám hogyan lehetek szerelmes úgy, ha nem vágyom arra, hogy az összes percemet a másikkal töltsem el? A házasságomban, ami szinte fogva tartott, egyvalamire rájöttem: hogyha nem vele, akkor nélküle, de egyedül is élni akarok. Megfelelni vágyás nélkül - anélkül, hogy minden gondolatomról be kelljen számolnom. Nem kell, hogy az összes titkomat megosszam, mert én sem vágyom erre.

Ragaszkodom az apróságokhoz: ahhoz, hogy ha el akarok menni egy koncertre, megtehessem, bűntudat és félórás magyarázkodás nélkül. Talán azért gondolom így, mert rájöttem, hogy az öröknek hitt dolgok is eltörhetnek, és ami ma biztos, holnapra bizonytalan lehet. Lassan felkészültem arra, hogy nyissak egy párkapcsolat felé, de ne essek kétségbe akkor sem, ha egy ideig egyedül kell élnem.

Szokatlan vagy inkább észszerű? Számomra ösztönös - a lelkem most ezt kívánja, és a legborzalmasabb percekben, amikor úgy tűnt, végleg összeroppan bennem, megígértem, hogy boldoggá teszem.

Figyelek, és meghallom a sugallatot, ami a legjobbat akarja nekem. Ez pedig egy érdekes és izgalmas egyvelege a szabadságnak és az összetartozásnak, a hitnek és a reménynek. Nem szertelen lettem, csak önazonos, hű magamhoz. Még mindig tudok szeretni, de nagyon nehezen nyitok, és nem akarom a szívem azonnal tágasra tárni. Lehet, hogy úgy több napfény jutna be, de több csalódás is, abból pedig eleget kaptam, köszönöm, nem repetázok belőle!

Szóval, indulok, lépkedek, lassan, aprókat - de legalább már nem toporgok egy helyben...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?