A boldogtalanságban is van boldogság...

Mindig álmodoztam, vágyakoztam valami iránt. Azt hittem, ahhoz, hogy boldog legyek, okot kell keresnem: szerelmet, jó állást, szép új cipőt. Mert boldognak lenni csak úgy, az képtelenség, ugye?

Aztán beteg lettem, hetekig nem tudtam kikeveredni belőle, nehezen teltek a napok, és úgy tűnt, nem javul a dolog. Állandóan ígéretet tettem magamnak, hogy ha meggyógyulok, becsülni fogom az egészségemet. Azt, hogy könnyedén dönthetek arról, mit csináljak, hova menjek aznap, hiszen nem tart vissza semmi, főleg nem egy nyavalyás nátha.

Aztán lassan meggyógyultam, és újra elkezdtem élni a szürke hétköznapokat: apróságokon bosszankodtam, és vártam a csodára, mint korábban is mindig. Majd egyik nap, munka kapcsán elbeszélgettem egy kiegyensúlyozott, sugárzó nővel, akitől hihetetlen dolgokat tudtam meg: családi konfliktusokról, testvérviszályról, melyet nem ő kezdett, nem szított, de elszenvedője volt. Mert túlságosan naiv, és nincs meg benne az, ami a másikban: a törtetés, a pénz hajszolása, hogy minden emberi érzésnél többre tartsa az anyagiakat. Mint mondta, ő nem háborúzik, nincs értelme, elengedte a dolgot, és próbál békében élni.

Imádja a munkáját, a családi vállalkozásukat, amitől a saját testvére akarta megfosztani. Kemény időszakon van túl, de felállt, és sikerült felülemelkednie a problémákon. Elgondolkodtatott, hogy milyen nehéz lehetett megélnie, mikor a testvére egyszer csak ellene fordult, és feláldozta a gyerekkori emlékeket egy menő kocsiért, drága utazásért.

Másnap megnyitottam a közösségi oldalamat, és az egyik ismerősöm születésnapját jelezte. A képen egy mosolygós, kiegyensúlyozott ötvenes nő volt. Boldogan ült az őszi avarban, nem törődve azzal, hogy koszos lesz a ruhája, vagy hogy mit gondolnak majd a fotó láttán az ismerősei. Ő jól érezte magát, örült ennek a laza délutánnak, a fotózásnak. A pillanatnak élt, és pontosan ez lehet a titka. Külvilág? Kit érdekel? A lényeget bent, a saját lelkünkben kell keresni. Ha ott rend van, akkor kifelé is ezt sugározzuk.

Forrás: Shutterstock

Később egy kedves ismerősöm írt. Mindig örülök, ha levelet kapok tőle, de összeszorul a szívem, mikor optimista sorait olvasom. Mert ismerem a történetét, azt, hogy az élet mindent elvett tőle: a szüleit, a férjét és a lányát. Két év alatt négy személyt veszített el, akik nemcsak a mindennapjai, de minden gondolatának szereplői is voltak.

Többé nem volt kivel megbeszélnie az élet apró dolgait, nem kérdezhette meg a lányától, milyen napja volt, nem láthatta férjhez menni, és nem állhatott ott a szülőszoba előtt azon aggódva, mikor sír fel először az unokája. Láthatóan nem volt kapaszkodója ahhoz, hogy ezt a hatalmas tragédiát túlélje, mégis mosolygósan kel fel minden nap. Megnyugvást jelent neki a tudat, hogy nem voltak kimondatlan szavak, meg nem élt érzések velük kapcsolatban. Hogy a szüleit és a lányát minden pillanatban biztosította a szeretetéről, és mellettük volt az utolsó pillanatig. Derűt, harmóniát sugároz, verset mond, kórusban énekel, és hálás mindenért, amit kap.

Akkor és ott, a képernyő előtt hirtelen elárasztott valami megfoghatatlan jó érzés. Három olyan nővel találkoztam, akik nem okokat kerestek a boldogságra, hanem lehetőségeket - aprókat, jelentéktelennek tűnőket. Akik nem törődnek azzal, hogy mások elismerik vagy kinevetik őket, mert megtalálták magukban a békét és a harmóniát. Mikor erre rádöbbentem, tényleg másként sütött be a nap az ablakon, és később az utcán sétálva én is inkább a szépségeket vettem észre a por, a kosz és a rossz járdák helyett.

Hazaérve pedig egy üzenet várt valakitől, aki fontos nekem. Mosolyogva gondoltam arra, milyen kevés is elég ahhoz, hogy megszépítse a napunkat. Például néhány kedves szó...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?