A felnőttlét valósága acél kézzel zúzta porrá az álmaimat!

A családomban kivételesnek számítok, hiszen én lépek a legnagyobbakat, én harapok igazán az életből. A rokonaim valószínűleg mohónak, forrófejűnek tartanak. Képtelen vagyok a kisvárosi szabályok szerint élni: mennem kell, keresnem és találnom.

Hinnem kell magamban. Hinnem kell másban. Ez az a hit, ami megégeti a kezed, mikor végigsimítod egy férfi arcát. Amikor átöleled, de a durvább szavai rögtön sebeket ejtenek rajtad. A magamba vetett hitem régen szegényes talajon próbált életre kelni: nem értettem, mit kell tennem, hogy mélyebb legyen. Hiszen soha senki nem mondta, hogy ostoba vagyok - akkor miért nem hajtok már ki végre és tündöklöm pompás színekben, mint tavasszal a virág?

Képzeletemben én voltam az a nő, aki tudta, hol van, és megfelel-e számára a hely, mi a következő lépése, és annak milyen kockázatai vannak. Azt hittem, felnőtt vagyok, a valóságban viszont csak kapargattam az igazság falát: szilánkok szorultak a körmöm alá, és vér folyt a kézfejemen.

Az idő elhúzta előttem a lehetőségek mézesmadzagát, amire úgy csaptam le, mint éhező gyermek az ételre. Akkor azt hittem, ezek a lehetőségek mind pozitívak lesznek. Milyen jó elképzelni, hogy nem a fájdalom építi a személyiségedet, hanem a nevetés és a szeretet! Ám az emberek önzőek és sokszor csak elveszik, amire épp szükségük van. Én pedig vakon adtam, és soha semmit nem kértem vissza. Úgy akartam kapni, hogy maguktól adnak, és közben hagytam magam kizsebelni. Virágba akartam borulni, annak ellenére, hogy méreggel öntöztem a gyökereimet.

Forrás: Shutterstock

Évekig hitegettem magam, hogy ez az élet rendje, míg rá nem döbbentem, hogy felnőtté váltam, és már nem hazudhatok tovább magamnak. Már nem hihetem el a szép meséket, még azokból az ajkakból sem, amelyek este jó éjt csókot adnak. Már nem tarthat életben olyan képzelet, melyet a valóság acél keze ezernyi apró darabra porlaszt szét.

Tíz hónap és egy újabb születésnap telt el - egyedül. Régen remegtem a gondolattól, hogy akár egy évig is szingliként éljek. Féltem, hogy a szabadság érzése olyan mélyen fog az ereimbe ivódni, hogy képtelen leszek feladni majd, hiába találom meg azt, akit kell. A valóságban ez a tíz hónap tökéletes tükröt mutatott rólam, az életemről. Megerősített benne, hogy hiába ismerlek évek óta, hiába hiszem, hogy kettőnk kapcsolata különleges, el kell engedjelek, mert már nem tudok mit adni, és te nem tudsz mit nyújtani nekem.

A gyermeki énemből hoztalak át a felnőtt létbe, de itt már nincs helyed. Ide már nem férnek be a félmondatok, a lelkiismeret-furdalás kicsikarása. Akkoriban megtört a gondolat, hogy talán éveket dobok a kukába, de ma már nem így látom. Van egy szerető családom, vannak barátaim, akik kérdeznek, ha úgy látják, bajban vagyok. Erős, független felnőtt lettem, aki a végtelenségig hisz és bízik magában. Valaki, akivel már nem olyan egyszerű játszani. Aki a tíz hónap alatt rájött: több, mint amennyinek hitte magát, és nincs többé olyan helyzet, ahol beéri kevesebbel.

Kopogj, ha képes vagy ezzel elbánni! Tudod, hol találsz...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?