Hétszer szakítottunk, és hétszer fogadtunk újra örök szerelmet...

Mikor először pillantottuk meg egymást, nem kérdeztünk semmit, csak csodálkoztunk: miért nem találkoztunk eddig? Vibrált körülöttünk a levegő, szikráztak a pillantások, a szívünk hangosan dobogott.

Ugyanakkor valami hihetetlen nyugalmat is éreztünk, mert tudtuk, hogy innentől kezdve nem létezik más a számunkra. Szenvedélyesen szerettünk, hevesen éltünk meg mindent, amit egymástól kaptunk. A szavakat azonban sokszor kegyetlenül perzselőnek, a távol töltött perceket pedig elviselhetetlenül soknak éltük meg. Akartunk, folyton, mindent, és még annál is többet, de talán túlságosan is erősen ahhoz, hogy együtt maradhassunk. Mert volt, hogy nem voltál ott, pedig vártam rád, vagy nem mondtad ki, amit már régóta reméltem...

Elmentem, hogy távol legyek tőled, pedig minden egyes centiméter, amivel növekedett közöttünk a távolság, kínzó fájdalmat okozott a lelkemnek. Egy hónapot bírtál, majd felhívtál: gondolok-e rád annyit, amennyit te rám? Felelnem sem kellett, mert a találkozásunkkor a tekintetem mindent elárult, ahogyan az ölelésed is felért ezer szóval és a régóta várt vallomással.

Újra együtt voltunk, szorosabban, és közelebb egymáshoz, mint valaha. Perzseltünk, boldogan röpködtünk a föld felett - majd egy percre megpihentél, elgondolkodtál, én pedig hol túlságosan súlyos nyomást, hol pedig hiányt éreztem. Be kellett ismernem: hiába imádjuk egymást, nem megy ez nekünk, így elköszöntünk újra, mintha örökre szólna.

Forrás: Shutterstock

Megfogadtam, hogy elfelejtelek, te viszont nem akartad végleg lezárni, szerettél volna hagyni egy kiskaput. A telefonod két hét múlva csörgött - ezúttal én voltam, aki nem bírtam nélküled. Hogyan is lehetne elfelejteni azt, aki életem szerelme? Aki csodálatosabb ajándékokkal halmozott el, mint amiket mások egy életen át kapnak? Erre döbbentett rá a külön töltött idő, így nem érdekeltek az összezördülések vagy a túlságosan későn kimondott szavak, csak te, és a közös jövőnk. Hétszer fogadtuk meg, hogy örökre szeretni fogjuk egymást, és ugyanennyiszer kellett belátnunk, hogy valamiért mégsem megy nekünk együtt.

Ám nem tudtuk, hogyan kell vagy lehet egymás nélkül élni. Ha távol voltunk, akkor is csak térben, érzésekben sosem. Hol te nyúltál vissza utánam, hol pedig én utánad, mert a véglegest nem tudtuk elfogadni - csak azt, hogy próbálkoznunk kell, újra és újra. Hiszen egyszer már megtörtént a csoda: találkoztunk és szeretjük egymást!

El kell fogadnunk, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Ezért nem foglalkozhatunk az apró hiányosságokkal, csak a hatalmas érzésekkel, mert olyan szerelem a miénk, ami csak keveseknek adatik meg. Éppen ezért nem dobhatjuk el többször, nem tölthetünk külön heteket, amikor semmi másra nem vágyunk jobban, minthogy minden pillanatot boldogságban éljünk meg.

Hihetetlen, mégis igaz. Hétszer voltunk együtt, és hétszer szakítottunk, mégsem sikerült örökre elengedni egymást. Mégpedig azért, mert nem akartunk mást az életünkbe. Most már az örökkévalóság felé sétálunk, együtt, kézen fogva, szerelmesen.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?