Miszlikbe téptem a fotóidat: legyen mind az enyészeté!

Igen, a szakítás utáni első hetekben és hónapokban csak sírni volt erőm. Sajnáltam magam, amiért szertefoszlott a világ, amit ketten építeni kezdtünk. Sajnos a tudásunk csak az alapok lerakásáig volt elég, de még azt is rosszul csináltuk... Vagy lehet, hogy túldramatizálom, és nem is rontottunk el semmit, csak egyszerűen nem voltunk egymáshoz valók. Ám akkor ezt nem láttam, nem vettem észre. Túl nagyot álmodtam, túl tökéletesnek képzeltelek...

Amikor kiszáradtak a könnyeim, és elegem lett az önsajnálatból, elkezdtem analizálni a kapcsolatunkat, és felismertem az okokat, amik szakításhoz vezettek. Azokat az apró hiányosságokat, amik miatt elkezdtél másfelé nyitni, engem pedig egyre jobban a szereteted perifériájára szorítottál. Nem voltam neked való: többet igényeltél annál, amit adni tudtam, nekem pedig túl sok volt, amit szerettél volna. Ezután már nem sírtam. Felálltam, és új horizontok felé fordítottam a tekintetemet.

Eddig ott pihentek szépen és csendben a ruhák mögött, ma azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy újra elővegyem őket. Nem ok nélkül döntöttem így, történt valami: megláttalak egy boltban... Ugyanolyan szép voltál, mint régen, ugyanolyan jó volt látni téged, mint akkoriban - de csak ennyi.

Tudtam, hogy a múltam része vagy, de nem éreztem többet ennél. Így hát hazaérve kihalásztam a dobozt, amibe egykori boldogságunk emlékeit zártam. Már nem nosztalgiázni akartam, nem azért akartam megnézni a képeket, mert őrülten hiányoztál, vagy mert folytatásról álmodoztam. Kíváncsi voltam, milyen érzést váltanak ki belőlem...

Úgy éreztem, hogy ennek meg kell történnie. Majdnem két év távlatából végre szembe akartam nézni az érzéseimmel. Levettem a doboz fedelét, és feltárult előttem egy olyan világ, amiről régen azt hittem, akár a mindenség, a mennyország is lehet - mégsem lett egyik sem. Jó volt látni azokat a barna fürtöket, amiket beszéd közben mindig csavargattál az ujjaid között.

Egyik mappa nyílt meg a másik után, egyik albumot követte a másik - ahogy haladtam előre az időben, egyre jobban közeledtem az utolsó képhez. Ekkor éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, enyhe szédülés fogott el. Csak azért is végigcsinálom, amibe belekezdtem - szögeztem le magamban elszántan. Nem lesz több folytatás, nincs több újrakezdés, megszűnt bennem a görcsös akarás, amivel kívántalak. Már csak albumok vannak és apró emlékek.

Fogtam hát, és egyenként összetörtem minden lemezt, minden ajándékot, a fotókat pedig miszlikbe téptem. Nem haragból vagy gyűlöletből tettem, csak azért, hogy oda kerüljön minden, ahova való: az enyészetbe. Váljon eggyé az elmúlással - ne maradjanak utánad emlékek sem!

Nyitókép: Shutterstock