Tetoválás rejti a múltam nyomait a testemen...

"Az élet mindannyiunkon ott hagyja a lenyomatát, de a lényeges különbség az, hogy nem mindenkié látható. Ti hogy viselnétek, ha életetek legrosszabb emlékét folyton néznék rajtatok?

Ha akkor sem tudnátok elrejteni, ha akarnátok?" - tette fel a kérdést a blogjában az olvasóinak Emma.

"Sajnos én azon szerencsés szerencsétlenek közé tartozom, aki csodával határos módon túlélt egy balesetet, de annak emlékét örökre, mások számára is láthatóan kénytelen viselni. Ugyanis én maradandó sebhelyekkel 'büszkélkedhetem'. Higgyétek el: ha valami szembetűnő vagy más, esetleg elborzasztó, akkor azt bizony nézik! Sőt, az ember le sem tudja róla venni a szemét, akarata ellenére sem.

Hiába mondják anyámék, hogy túlzok, és nem is észrevehetőek a sebhelyek, de ha egyszer én így érzek, akkor az igaz is, nem gondoljátok? Most biztos felmerül bennetek, pontosan hol is vannak ezek a sebek, és mekkorák - meg egyáltalán hogyan kerültek oda, ugye? Vagy hogy az is elegendő vigasz kellene, legyen számomra, hogy egyáltalán élhetek... Semmi gond, ilyen ez az emberi kíváncsiság, beszéljünk róla!"

Egy pillanatra megállt az írásban, mert átfutott a fején: a sok évnyi terápiának köszönheti, hogy megtanulta, mi járhat mások fejében a balesetével kapcsolatban. Ám kivédeni is megtanulta őket, azzal, hogy beszél, pontosabban ír róla.

"Igen, valóban szerencsés vagyok, mert élek. Ám a sebhelyek sosem engedik, hogy elfelejtsem, ami történt, és mindig arra emlékeztetnek, aki voltam és amit elveszítettem. Máshogy viszonyulnak hozzám, máshogy viszonyulok én is önmagamhoz. Azon az estén hazafelé vezettem Mátraszentimréről, és a kanyargós úton az ónos esőben megcsúszott a kocsi.

Pörgött, forgott, végül fejre állt: a fák megtartották, azonban az autóba betörő ágak felszakították a testemet, szinte felnyársaltak. Nem sokra emlékszem a történtekből, csak arra: fekszem a kórházi ágyon, és közlik velem, hogy balesetem volt, de a szerencse mellettem állt, és életben maradtam. Ne aggódjak, idővel ugyan, de rendbejövök.

Forrás: Shutterstock

Csakhogy egy év elteltével is láttam a balesetre emlékeztető sebhelyeket. Ti rendben lettetek volna a helyemben?" - tette fel a provokatív kérdést.

"Mert én nem voltam. Állandóan csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nézik rajtam. Én sem bírtam abbahagyni a nézegetésüket... Vonzották a tekintetemet. Még egy évbe telt, míg terápiára jártam, majd a klinikai pszichológus szakvéleménye után megkezdődtek a plasztikai beavatkozások. A sebész mindent megtett, amit tudott - de a beavatkozások után is láttam a hegeket.

Kitaláltam, hogy új jelentést adok nekik, és új esélyt az életemnek. Így merész lépésre szántam el magamat: beestem egy tetováló szalonba. Levetkőztem, és feltártam a testem minden sérülését. Nem volt szükség magyarázatra...

Fél évig tartott, míg minden tetoválásom a helyére került, és velük együtt én is. Joggal kérdezhetitek, nem zavar-e, hogy így is figyelnek, csak most a tetoválások miatt. A válasz: nem, mert most már nem a sebhelyeket látom, hanem a szélrózsát, a madarat, az álomfogót, a kedvenc dalszövegem részletét és a többit.

Minden sebhely valami más jelképpé vált, amit szeretek. Mellesleg megsúgom: az új tetkóim mellett hazavittem a tetováló pasit is. Anyámék majd' szívrohamot kaptak, mert szét van varrva, de egyből a szívükbe lopta magát. Egyrészt, mert visszaadta nekik a lányukat, másrészt, mert még anyám csirkepaprikását is fenségesnek találta. Na, de ez már egy másik történet..."

Egy pillanatra elmosolyodott írás közben, majd újra komollyá vált az arca.

"Most itt tartok az utamon. Szerintetek van esélyem a boldogságra?" Leütötte az utolsó betűt, majd a küldésre kattintott.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?