Fél évszázadnyi emlék nyomát viseli a testem...

Ám hiába próbált csak a külsejére koncentrálni, nem ment, mert az is élete elmúlt perceire, óráira emlékeztette. Minden porcikája, a csontja, a húsa, a bőre a mögötte álló fél évszázadról mesélt. Emlékezett a kislányra, akinek vékonyka testét olyan sokan csúfolták az iskolában.

Aki még a legmelegebb májusban is melegítőnadrágban tornázott, hogy ne gúnyolják ki pálcika vékonyságú lábait. Aztán felsejlett előtte az irigykedő kamaszlány, aki csak nézte az osztálytársnői fejlődő melleit, és bő ruhák mögé rejtette a sajátját. Látta az otthoni tükröt, amely előtt próbálgatta anyja melltartóját, és zoknit tömött a dekoltázsába, hogy bimbódzó nőiességét hangsúlyozza.

Előtte volt az első szeretkezés emléke, ahol szégyenlősen magára húzta a takarót, hogy a fiú ne lássa a soványságát - pedig annyiszor elmondta neki, hogy milyen gyönyörű a vékony testével. A lábfejét megemelve látta magán az első tűsarkú cipőt, amit a szalagavató bálon viselt.

Minden sejtje emlékezett az elszenvedett ütésekre, a bordáinak lüktető fájdalmára, az apja kezének nyomára az arcán - a háta szinte érezte a nadrágszíj csapását. A génjei visszavonhatatlanul felidézték, hogy kitől és honnan jött.

A combjai a nőgyógyászati kengyel emlékét hordozzák, amit akkor viselt, amikor koraszüléssel adott életet a kicsinek. A gyomra nem felejti a halál szorításának görcsét, ami elragadta elsőszülött gyermekét... Tüdejének sóhajtása visszahozza azokat az időket, amikor csalódottságot lehelt ki a száján, vagy a megnyugvástól mély levegőt vett.

Mesél a teste. Minden porcikájához tartozik egy történet, hol több, hol kevesebb érzelemmel. Hiába puhul, ráncosodik, hiába kopnak az ízületek, amíg él, sejtjeiben hordja a múltját, mindazt, amit eddig megélt - és amit az élet majd a jövőben fest rá.

Elégedetten lépett tovább. A teste rendben.

Nyitókép: Shutterstock