Nem szakíthatsz velem, mi egymásnak lettünk teremtve!

Ma is arra ébredtem, hogy minden hiányzik a régi életemből - hogy te hiányzol. Még a fény is másképpen mozog a hálószobában, mint eddig: most valahogy szökésben van, talán mert nem tud a szokásának megfelelően elidőzni rajtad.

Félek. Félek, hogy megtalálok-e bármit is valaha abból, amit jelentettél nekem. Sírok, mert nem tudom, ki vagyok nélküled. Emlékszem, amikor megismertelek, épp milyen reménytelenség tartotta fogságban a szívem. Kapcsolatról kapcsolatra hányódtam, rettegtem a magánytól, de attól még inkább, hogy látszólag valaki mellett, valójában mégis egyedül szaladnak majd el az éveim.

Hogy amikor majd sor kerül a nagy számadásra, azt kell érezzem: nem találtam meg, aki miatt ide születtem. Mert valahogy tudtam, hogy valaki miatt történt mindez, és egyre elkeseredettebben kutattam az igazit.

Aztán jöttél. Álltam az utcán, esett az eső, és nagyon fáztam. Megütöttél az ernyőddel. Felkiáltottam. Te hátrafordultál, visszaléptél, és úgy kértél bocsánatot, hogy megérintetted a vállam. Aztán fölém raktad az ernyőd, és már nem csak az esőtől volt vizes az arcom... Megtaláltalak. A bizonyosság, hogy te vagy az - te vagy minden, amit szeretnék, varázslattal vont be mindent. A következő években átlebegett felettem az élet.

Annyira szerettelek. Annyira szerettem a teljességet, ami vagy. Lehet, hogy ez volt a baj? Hogy csak úgy lebegtem, és te nem mindig találtál meg, miközben én úgy éreztem, neked és érted élek? Lehet, hogy minden érzékemet elhomályosította az öröm, hogy értelmet nyert az életem, és valójában épp rád nem figyeltem? Azt hittem, hogy elég, ha imádlak, és ez sok volt neked? Vagy épp kevés? Ezt kutatom azóta is.

Azóta a rettenetes nap óta, amikor újra megérintetted a vállam, és azt mondtad: vége. Letetted a szerelmünket, ahogyan lecsatolod a karórád - csak épp azt odateszed magad mellé, hogy mindig elérhető legyen. Engem pedig már nem akarsz elérni.

Forrás: Shutterstock

Nem segítettél megérteni, hogy mi történt. Azt mondtad, próbáljalak elfelejteni, és majd idővel rájövök, hogy ez egy tévedés volt. Mi volt tévedés? A szerelmünk? Az, hogy nekem te vagy az igazi?

Mikor ezt odasírtam a füledbe, azt mondtad, ne könyörögjek, mert ezzel csak megalázom magam, és nem akarsz így látni. Higgyem el, csak képzelem, hogy te vagy az egyetlen nekem rendelt ember. Szerinted sok igazi van, mert mindig változunk, neked pedig most muszáj továbblépned, mert hirtelen azt érezted, megfulladsz. Levegőhöz kell jutnod, még ezer helyzetben ki kell próbálnod magad, és ezt egyedül kell tenned.

Döntöttél. Mondd, hogy tudtad ezt ilyen egyszerűen megtenni? Hová lett az ölelésed, a szavad gyengédsége, mikor azt mondtad: egyetlenem? Mikortól tudod, hogy nem vagyok az egyetlen? Hogy még sok olyan nő lesz, akinek ugyanezt mondod majd? Én egyetlenem...

Mert én tudom, hogy nekem te vagy az. Vajon rád nézve ez nem jelent semmiféle kötelezettséget? Miféle sorsjáték az, ahol valaki csak úgy egyszerűen átírhatja a szabályokat? Miképp dönthet egy ember arról, hogy nem ő az igazi, miközben a másik pontosan tudja, hogy egymásnak születtek?

Bali Edina Zsanna novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?