Olyan volt a szerelmünk, mint a homokban hagyott lábnyomok...

Az árnyékunkat nem lehet átlépni. Szalad utánunk, ha futunk, és együtt pihen velünk, ha elfáradtunk. Ott van, csendben követ minket jó és rossz irányba - néha eltűnik, de csak azért, hogy újra felbukkanjon.

Mintha örökké figyelmeztetni akarna minket, hogy a közelünkben van, és sosem szabadulunk tőle - ahogyan a szívünkbe beférkőzött kételytől sem, hogy szerelmünknek egyszer csak vége szakad. Hogy van olyan érzés, amely nem tágítja a teret, hanem összehúzza, kijelölve a pontos határokat, amelyekkel örökös harcot vívunk. De ha elég kitartás van bennünk, akkor nincs számunkra lehetetlen, csak újra és újra próbálkoznunk kell, hogy elérjük, ami után áhítozunk. Ezt hittem - ezt akartam hinni - a kapcsolatunkról is.

Találkoztunk, és mély, végtelen szerelembe estünk. Élveztük a mát, és vártuk a holnapot. Sokat akartunk egymásból, és egyre többet. Nem néztünk körül, csak szerettünk, és azt hittük, ez elég lesz ahhoz, hogy örökre együtt maradjunk. Hiszen hogy is lehetne másként, amikor ölelésed az otthont, tekinteted a mindenséget jelentette számomra?

Aztán lassan ráébredtem, hogy a közös emlékek, melyeket magunk mögött hagyunk, olyanok, mint a tengerparti homokban hagyott lábnyomok. Addig maradnak ott, és addig láthatóak, míg a víz el nem mossa őket.

Egyre gyakrabban éreztem úgy: hiába lépek előre, nem haladok semennyit, mert amiről azt hittem, hogy már elért siker, az nem volt más, csupán a víztükörben megcsillanó fény. Egy röpke pillanat, illúzió, amely megmutatja, milyen szép lehetne minden - majd eltűnik, mintha sosem jelent volna meg.

Forrás: Shutterstock

Szerettünk, mélyen, mégsem kerülhettem hozzád igazán közel, mert volt egy fal körülötted, amit nem tudtam sem megmászni, sem ledönteni. Pedig akartál engem, hiszen mikor már majdnem feladtam, te még erősebben ragaszkodtál hozzám, mint korábban. Mégis, valahányszor feléd indultam, te mindig egy lépést hátráltál.

De ahogyan a próbálkozások száma nőtt, úgy csökkent bennem a hit, hogy valaha át tudom lépni a határt, amit kijelöltél kettőnk közé. Mert csalódtál, és elfáradtál. Féltél újra belekezdeni, megélni egy új szerelmet - ezért csak félig adtad oda a szívedet. Én pedig azt hittem, örökre és teljesen az enyém lehet.

Egy napon aztán felnéztem az égre, majd le a lábam elé vetett árnyékomra. Már nem féltem érezni, ahogyan bevallani sem: nem akarom átlépni a határokat, és nem akarom azt hinni, hogy a lehetetlen valamikor lehetséges lesz. Mert van, amikor attól leszünk erősek, hogy felismerjük: ez ennyi volt, és nem akarunk többé harcolni, remélni.

Van, amikor attól leszek boldog, hogy többé már nem futok, csak türelmesen várok - arra a férfira, aki mellett nincsenek kérdések, sem kételyek. Akivel a hitem újra erős lesz, és akinek a lelkébe a hatalmas szerelem is befér. Feladni valamit és belátni, hogy nem megy, néha sokkal többet ad, mint amennyit elveszítünk miatta. Mert sokszor nem azt jelenti, hogy vereséget szenvedtünk, hanem azt, hogy megpróbáltuk, és rájöttünk, hogy nem ez a mi utunk.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?