A hideg betonon fogantál, 16 éves voltam, de akartalak!

Az ágyra tette a dobozt, és kiborította a tartalmát. Két kézzel a képek közé túrt, és válogatni kezdett: fotókban rakta ki az életét. Sorakoztak a régi emlékek, volt azonban egy kép, amit csak az agyában őrzött - de oda örökre be lett vésve...

1985. október 1. volt. Egy hete feküdt a kórházban. A szeme csukva, nem merte kinyitni, nem akarta látni az éjszaka sötétjét, a szobában alvó betegtársait. Újra rátört a fájdalom. Nagy levegőt véve próbálta kontroll alatt tartani, de az altestében nyilalló érzés nem szűnt meg, csak percek múlva enyhült egy kicsit. Muszáj kinyitnia a szemét, jött rá.

Fel kell kelnie. Ki kell mennie a nővérszobába, szólnia kell, hogy baj van. Lassan ült fel az ágyon, lábait a papucsba bújtatta. Az éjjeli szekrénybe kapaszkodva segítette magát, másik kezével a hasa alá nyúlt: az apró lény moccant egyet odabent. Lassú léptekkel, csoszogva haladt előre, míg a nővérszoba ajtajához ért. Bekopogott. Mire az éjszakás nővér kinyitotta az ajtót, ő már a padlón feküdt. Hálóinge alól véres víz folydogált a fertőtlenítő szagú kőre.

Sötétség borult rá: könnyű lebegés volt, émelyítő megnyugvás. A beteghordó ágy döcögése térítette magához. "Hova visznek?" - próbálta kérdezni, de nem jött ki hang a torkán. Már nem félt. Hetek óta rettegett, hogy nehogy valami baj legyen még idő előtt, és amikor bekövetkezett, amitől a legjobban tartott, már nem rántotta görcsbe az izmait az aggodalom. Csak hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek. Nem tudta, mi lesz vele - velük.

A sötétség után a szülőszoba éles neonfénye fájdalommal hasított a szemébe. Az éjszakás orvos bekötötte az infúziót. Ahogy a szer folyt a vénájába, úgy lassultak le körülötte a nővérek mozdulatai. Fülei eldugultak, mintha víz alól hallotta volna a motoszkálást, az eszközök csörömpölését. Újra behunyta a szemét. Egyszer kikerül onnan. Vele - vagy egyedül.

Hiszen korai még. Korai volt a szerelem, korai volt ezt vállalni. Tudta, hogy a dolog kétséges... Az orvosa biztatta, de a tekintetén látszott, kevés esélyt ad nekik, így együtt. 6 hónap. 28 hét. Kevés. Nagyon kevés...

Képek villantak be lehunyt szemhéjai alatt. A hideg beton, ahol megejtették a pásztorórát. Régóta szerette a fiút, de annak nem kellett, csak arra az egy éjszakára. Ő pedig naiv, tizenhat éves lányként boldog volt a tudattól, hogy egy fél órára is az övé lehet... Nem szólt a fiúnak, hogy teherbe esett. Nem akarta, hogy tudjon róla. Magának akarta a gyereket, emlékül, hogy érezze egy életre, hozzá tartozik - de erről a fiúnak igazán nem kell tudnia.

Az éjszaka kábulatban telt. Ébrenlét és álom határán, fárasztó fájások közepette. Mégsem szólt, hogy fáj, azt akarta, hagyják békén. Másnap délig bírta, aztán felordított. A fájdalom olyan mértékben rántotta össze a testét, hogy minden önuralma elhagyta. Csak ekkor nyitotta ki ismét a szemét. Az ágya környékét orvosok, nővérek lepték el. Eszközök zörögtek, halk duruzsolás jutott el a füléig. Tompán hallotta a hangot, amely kérte, nyissa szét a lábait. Próbált a belső világára figyelt, mégis érezte, ahogy kívülről idegen kéz hatol belé - a fájdalom felerősödött.

Forrás: Shutterstock

"Koraszülés" - mondta az orvos. "Sötétséget akarok!" - gondolta ő. "Nem akarom a fényt. Ha becsukom a szemem, talán meg sem történik. Nem akarok látni semmit!" Ám a hangok, a zajok beszűrődtek a hallójárataiba. "Nézzen rám! - szólt a doktor. - Megindult a szülés. Már nem tudjuk visszatartani. Isten segítségével nem lesz baj."

Már nem bánta. Túl akart lenni az egészen, nem akarta a fájdalmat, nem akarta a kétséget, nem akarta tudni, mi lehet a vége. Higgadtan vette tudomásul a közlést, és csak bólintott egyet. Legyen. Ezután fájdalom és megkönnyebbülés váltakozott órákon keresztül. Egyetlen villanásra látta a tűt, amelyet a gerincébe szúrtak. "Ne szenvedjen feleslegesen!" - mondta az orvos, és ő magában válaszolt: "Nem ott fáj."

Kis idő elteltével a fájdalom elmúlt. Lábai zsibbadni kezdtek, hiába tapogatta a fehér kórházi lepedő alatt a csípőjét, combját, nem érzett semmit. A szemét továbbra is csak pillanatokra nyitotta ki. Látta, hogy az orvos a két lába között ül és a testébe nyúl, de nem érezte. "Nyomjon!" - szólt az utasítás, és ő szót fogadott. "Még! - noszogatta az orvos. - Koncentráljon! Mindjárt megvagyunk."

És ő nyomott, az utolsó erejével is nyomott. Mintha a gyomra, az egész bensője egyetlen pillanat alatt szakadt volna ki belőle, mikor világra hozta a gyermekét.

Kinyitotta a szemét. A látvány egy életre beleégett az agyába. Játékbabányi test hevert a szülésznő kezében, sötétlila, apró lábak lógtak élettelenül a vérfoltos pelenkán. Fekete, sűrű haját látta egy pillanatra, de aztán a nővér maga felé fordította a fejét. "Ne nézzen oda, aranyos! Jobb lesz az úgy." Mégis látni akarta. Tudta, hogy talán soha nem tarthatja a karjaiban, mert fiatal teste nem volt képes egészségesen kihordani a kicsi lényt, akivel szimbiózisban élt hat hónapig. Egyetlen kép. Ennyi maradt neki belőle.

Sok év eltelt azóta. Az élet kárpótolta két egészséges gyermekkel, majd - nem olyan rég - unokája is született. Egy kisfiú. De van valaki, akiről egyetlen képet őriz csak. Ami csak az övé, amit senki nem láthatott, amely örökre a lelkében rejtőzik. Arról a két lila lábacskáról, a sűrű fekete hajról - a kisfiúról, akit soha nem fog elfelejteni, míg él.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?