Egy örökkévalóságig lángoló szerelem fogságában élek!

Jó pár hónapja csend honolt közöttünk. Nem osztottuk meg egymással örömünket, bánatunkat, nem kérdeztünk rá, hogy mivel telnek a külön töltött napok, mert már döntöttünk arról, hogy nem maradunk együtt.

A szerelmünk gondokkal terhes volt, nem kívántuk tovább cipelni. Inkább elengedtük a kezet, melyet három éven keresztül szorosan fogtunk. Könnyebb volt így tenni: lezárni és továbblépni, szavak és kérdések nélkül élni a heteket, nem megcsörgetni a telefont, és nem várni a leveleket. Mert ha másként tettünk volna, elbizonytalanodunk: jól döntöttünk-e akkor, amikor szakítottunk? Pedig nem hamarkodtuk el, sokáig érleltük magunkban, de nem kiüresedett szívvel, hanem érzelmekkel teli lélekkel mondtuk ki a végső szót.

Mégis ez volt a jó döntés, mert te a saját meg nem valósított ígéreteidbe, én pedig a reménykedésbe fáradtam bele. Hiába tudtuk, milyen lehetett volna a jövő, ha az elképzelésünk soha nem valósulhatott meg. Sokáig nem tudtam, érintettél-e azóta másik nőt, ahogyan azt sem, kacsintottál-e valakire kedvesen, boldogan.

Ám abban biztos voltam, hogy az én szívemet még nem töltheti be egy másik szerelem. Mert túl nagy volt a hiány bennem, és a végső remény sem veszett még el teljesen. Mégsem tettem lépéseket, nem kerestelek: tiszteletben tartottam a megbeszélt távolságot. Aztán a barátaink elmesélték, hogy újra kisütött a nap számodra, mert barátnőd van. Úgy éreztem, mintha másodszor szakítottunk volna, hiszen a hírrel az utolsó reményem is elveszett.

Forrás: Shutterstock

Mégsem volt merszem továbblépni, de a napok teltek, a lelkem pedig lassan felszabadultabb lett - míg nem jelzett a telefonom. Egy rövid üzenetben írtad, hogy anyád hirtelen kórházba került. Tudtam, hogy érezheted most magad, ahogyan azt is, nem véletlenül szóltál nekem. Hiába volt jelen egy új nő az életedben, valamit hiányoltál benne, amit csak nálam találtál meg. Még válaszolni sem volt időm, már felhívtál.

- Minden rendben lesz, ne aggódj! - mondtam önkéntelenül, annak ellenére, hogy nem tudtam a részleteket, csak azt, hogy most ezt kell mondanom.

- Itt ülök anyám ágya mellett, és rádöbbentem: nem történhet meg, hogy elveszítsem életem két legfontosabb nőjét.

- Nem fogod.

- Téged is hagytalak elmenni, mert azt hittem, így könnyebben megóvlak magamtól. Nem akartam, hogy még egyszer csalódj bennem, láttam a reményt a szemedben, de a kétséget is, hogy amit remélsz, soha nem valósul meg. Nem bírtam már a szemedbe nézni és gyarló önmagamat viszontlátni, de nem bírok meglenni nélküled. Nem akarok mással élni, csak veled.

- Máris odamegyek.

Az épület előtt vártál mosolyogva. Szorosan átöleltél és megcsókoltál.

- Nem tudtam bent maradni, minél előbb látni akartalak. Annyira hiányoztál! Hagyjuk végleg magunk mögött a múltat, felejtsük el a bizonytalanságokat! Azt akarom, hogy ne csak most legyél itt, hanem életem összes napján, hogy szabadon ölelhesselek és végtelenszer csókolhassalak.

Úgy tűnt, az ajkaim eleget szóltak már, mert most csak némán a tiédhez simultak. Az örökkévalóságig tartó szerelemre pedig nem kellett tovább várnunk, hiszen ott, akkor beköszöntött hozzánk, és tudtuk, soha többé nem engedjük el.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?