Az esküvőn a születendő gyerekünknek is hűséget fogadtam!

Annak idején, amikor udvaroltam a páromnak, már természetes volt, hogy a szerelmesek jóval a nászéjszaka előtt egymáséi lettek. Ritkaságszámba ment, hogy valaki szüzen menjen férjhez vagy nősüljön meg.

Így a kedvesemnek sem én voltam az első az ágyban, és nekem sem ő. Szerettük egymást, boldogok voltunk, és persze terveztük, hogy majd összeházasodunk - valamikor. Végül az esküvő időpontját az első gyermekünk érkezése hozta előbbre. Férfiként ugyanis úgy éreztem helyesnek, hogy azonnal megkérjem a kezét, amikor kiderült, hogy két hónapos terhes.

Hiszen szerettem, és úgy gondoltam, hogy attól a pillanattól kezdve nemcsak magunkért, hanem a gyerekünkért is felelősséget kell vállalnom - ezért házassági ajánlatot tettem, amire ő boldogan igent mondott.

Az anyósom - aki a válása után egyedül nevelte három gyerekét - viszont kiakadt rajtunk, és nem rejtette véka alá a felháborodását. Hogy lehet, hogy ennyi eszünk van - kérdezte -, hogy esküvő, lakásvásárlás, sőt, összeköltözés előtt összehoztunk egy kisbabát?! Ennek ellenére nem ellenezte, hogy a lánya terhesen menjen férjhez. Ám voltak olyan - szerintem maradi - rokonok, ismerősök, akik persze mindenkinél okosabbak akartak lenni és azt javasolták: vetessük el a babát, és majd pár év múlva próbálkozzunk újra a gyerekvállalással...

Köztük volt az apósom is, aki egyenesen hülyének és felelőtlennek tartott minket azért, mert nem "vigyáztunk". A véleményének azzal igyekezett még nagyobb hangsúlyt adni, hogy el sem jött a templomi esküvőre... Csak a polgárin volt ott, mert szentségtörésnek tartotta, hogy a lánya már az esküvő előtt egy kisbabát hord a szíve alatt. Az ő véleménye szerint a szexnek csak a nászéjszakán lett volna szabad megtörténnie...

Bennem azonban egy pillanatig sem merült fel kétség az iránt, hogy jól döntöttem: soha nem bántam meg a házasságunkat. Mire az esküvőre sor került, a párom szépen gömbölyödött, és öt hónapos pocakkal vezettem oltár elé. Ha akartuk volna, akkor sem lehetett volna titokban tartani, hogy gyermeket várunk, hiszen a csodaszép menyasszonyi ruha nem tudta elfedni a valóságot.

Forrás: Shutterstock

Ekkorra - az apósom kivételével - megbékéltek a rokonok is, elfogadták, és örültek az egész love story-nak. Már senki nem terhelt minket a negatív véleményével - ha volt is valakinek, akkor megtartotta magának. Még a pap sem akadékoskodott a templomi esküvőt illetően.

Tudom, hogy a szülői szentség csak a házasság után következik, de szerintem senkit nem szabad elítélni azért, mert nem ezt a sorrendet követi. Ha adott egy pár, akik szeretik egymást, és úgy hozza a sors, hogy már esküvő előtt megfogan a baba, akkor egyet tehetünk: együtt örülünk velük, és minden jót kívánunk nekik. Ha pedig egy arát pocakkal kísérnek oltár elé, annak is megvan a maga varázsa: hiszen akkor a vőlegény már "nemcsak" a párjának fogad örök hűséget, hanem annak a kisbabának is, aki ott hallgatózik az anyukája hasában.

Én is így tettem annak idején. Amikor ráhúztam az aranykarikát a feleségem vékonyka ujjára, akkor neki is és a kislányunknak is esküt tettem: minden erőmet arra fordítom, hogy mellettem, velem boldogok legyenek. Épp ezért külön örülök, hogy terhesen vezethettem oltár elé a világ legszebb menyasszonyát.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?