Örök szerelemről álmodtam, de a valóság kegyetlenebb volt!

Szóval, nem voltam egyedül. Soha. Sem fizikailag, sem lelkileg. Otthon, a testvéremmel sülve-főve együtt voltunk. Annyira boldog voltam, hogy a nővérem egyben a barátnőm is, hogy észre sem vettem: azon kívül, hogy egy az apánk és anyánk, meg hogy ugyanott nőttünk fel, semmi, de semmi közös nincs bennünk.

A diplomaosztó utáni családi vacsorán Laci megkérte a kezem. Ez volt a meglepetés, én persze azonnal igent mondtam. Miért is mondtam volna mást? Én szerettem őt, rajongtam érte, ő meg tudta a dolgát. Kimondta, hogy ő is szeret, és megkért. Már láttam is magam előtt a két pici szőke, göndör fürtös gyerekkel, ahogyan futkároznak a játszótéren, én meg párás tekintettel nézem őket. Tisztára, mint a reklámokban. Így is lett. Az következett, ami szokott: házépítés, gyerekvállalás, boldogság.

Boldogság?

Én otthon a két pici göndör hajú gyerekekkel, ő dolgozik. Jól választott, a villamosmérnökökért tülekedtek, jobbnál jobb ajánlatokat kapott. Úgy döntöttünk, hogy a közös jövő szempontjából fontos, hogy közel költözzünk Budapesthez. Ott még több lehetőség van. A fővároshoz közel, de azért a ház kertes legyen, mert mégiscsak az való a gyerekeknek. Csak azt felejtettem el a tervezéskor, hogy ha ő Budapesten dolgozik, és elviszi az autót - mert ugye első, amiből élünk -, akkor én a két kisgyerekkel csak buszozni tudok, ha bárhová el szeretnénk menni. Vagy maradunk otthon.

Aztán egyik nap, amikor már három hónapja ideköltöztünk, annyit mondott, neki elege van. Nem értettem, hogy miből. Megkérdeztem - kár volt. A sok munkából, az ingázásból Pestre, a kocsiban eltékozolt időből, a sosem békésen, csendben játszó gyerekekből, a fáradt feleségből. Ő nem ezt akarta, mondta, majd néhány ruháját egy sporttáskába dobta, és elment...

Egyedül maradtam két gyerekkel, az egyik másfél, a másik három éves volt. Éppen csak beköltöztünk egy idegen helyre, nem volt autóm, nem volt munkám, és senkit nem ismertem. A szüleim háromszáz kilométerre éltek, a nővérem meg Ausztriában. Miből fogunk élni? Tudtam, hogy azonnal munkát kell keresnem, de ahhoz, hogy dolgozzak, kellett volna valaki, aki segít a gyerekek körül.

Laci nem akart válni, de velünk élni sem. Támogatta a gyerekeket, de a házat nem akarta eladni. Mindketten tulajdonosok voltunk, ragaszkodott hozzá - csakhogy nem arra építettük, hogy én a gyerekekkel egyedül lakjak benne. A ház alatt pince, garázs, földszint, tetőtér, azokat is ki kellett fűteni! Racionalizáltam. Ami nem kellett, azt lemondtam. Olcsóbb net, olcsóbb percdíjak, olcsóbb tévés csomag, nem muszáj teli kádban fürdeni, de enni meg fűteni igen.

Azt hittem, soha nem múlik el az a tél. Persze, elmúlt, és túléltük, de életem végéig emlékezni fogok rá. Hiszen életemben először került rá sor, hogy mindent egyedül kellett megoldanom. Azt hiszem, akkor nőttem fel.

Nyitókép: Shutterstock