Neked köszönhetem, hogy létezem - de szó szerint! ;)

Tiktak, tiktak, tiktak, ver a szívem, de nem ám úgy, mint másoknak. A testemben ugyanis egy "óra" ketyeg. Egy valódi kis mechanikus szerkezet.

A "fogaskerekei" halk, kattogó hanggal jelzik, hogy bennem is, mint mindenkiben, lüktet az élet. Azaz, míg egyesek hangtalanul léteznek, addig én erőteljes kattogással adom tudtára mindenkinek: vigyázat, jövök! A motorom és szerény személyem pár éve találtunk egymásra. Igaz, hogy én magamnál sem voltam ekkor, neki meg fogalma sem lehetett arról, ki az, akinek örök hűséget fogad.

Az orvosok rendezték el a frigyünket, mi pedig, bízva a párválasztási szakértelmükben, holtomiglan-holtodiglan tervezzük a közös életünket. Még ha szeretném sem szabadulhatnék meg tőle egykönnyen, hiszen a hetedhét országra szóló lakodalmunk olyan nagyszabásúra sikeredett, hogy az eskető orvosok úgy nyilatkoztak, nem vállalnak el még egy frigyet...

Már egyesüléskor, a nászéjszakán megszoktam a rigolyáit. Ő ugyanis mindig kattog valamin. Ám muszáj voltam elfogadni, hiszen tudtam, hogy ez ugyanígy lesz a hátralévő közös életünk minden egyes napján. Azóta eltelt néhány év, és nem könnyű az együttélés. Mégis minden nap harcolok érte, hiszen ő az, aki valóban megdobogtatja a szívem. Hányan repesnének egy olyan társért, akiről ezt egész életükben elmondhatják! Nekem megadatott - igaz, korábban nem így képzeltem el a Nagy Őt!

A társkereséseim során mindig kértem képet az illetőről, rá azonban látatlanban kellett igent mondanom. Jóféle és nekem való, ennyit árultak csak el róla a házasságközvetítők. Így aztán most együtt élek "valakivel", akit valójában még sohasem láttam. Sok közös témánk nincs: ő ütemesen kattog, én meg hallgatom.

A kapcsolatunk azonban ettől függetlenül korántsem mondható unalmasnak. Sőt! Állandó izgalom az életünk. Egy rosszabb vérkép, és máris az esketőinknél ülünk. Ilyenkor én meggyónom a bűneimet, és tanácsadást kapok, hogyan kellene a továbbiakban még jobban kiszolgálnom az "uramat". Mert mondhatjuk, hogy ő az úr a házban - hiszen ha nem teszek a kedvére, annak könnyen válás lehet a vége...

Forrás: Shutterstock

Hány álmatlan éjszakát töltöttem el azon agyalva, mi lesz velem, ha baja esik! Hány órát ültem várótermekben "házassági tanácsadásra" várva, azért, hogy segítsenek megtalálni vele a közös hangot! Mindez azonban nem számít, hiszen a legnagyobb és legértékesebb ajándékot kaptam általa: az életet. Küzdelmeset, fárasztót és nehézségekkel telit, de akkor is neki köszönhetem, hogy még létezem.

Nincs szebb a hajnaloknál, amikor még csak dereng az ég alja, de a madarak már azt csicsergik, ismét egy új napra ébredtem. Ő pedig minden nap megadja nekem azt a lehetőséget, hogy beszippantsam a levegő fűszeres illatát.

Ezért, ha én azt mondom, hogy levegőt sem kapnék nélküle, azt - sokaktól eltérően - igazán komolyan gondolom. Nálam az ehhez hasonló mondatokat valóban szó szerint kell érteni. Plusz éveket jelent nekem, és ha küzdelmes is számomra ez a fajta élet, a jóban-rosszban nem csak üres ígéret részemről.

Nem gondolhatom meg magam, nem kívánhatok meg egy másik, modernebb, jobb társat. Amikor nekem adták, tudtam, hogy ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom magamért, hiszen nem tud létezni nélkülem - de én sem nélküle. Igaz, van, hogy elkeseredem, feladnám, de ilyenkor mintha élesebben kopogna a szívemben ez a kis mechanikus szerkezet. Talán, hogy jól "belém verje": "Térj észhez, hiszen kaptál egy új életet!"

Nem siratom hát a múltat, hanem a jövőbe nézek. Ő pedig itt van velem, és együtt harcolunk. Ketten együtt, tovább, mindhalálig - én és a mechanikus műbillentyűm.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?