Szégyen, de irigylem a boldogságodat!

Dacára ennek azt gondolom, ha a saját nyomorod ellenére fülig érő szájjal mész haza, mert a barátod örült valaminek, ez mégiscsak valami ilyesmit takar. Pláne akkor, ha valami olyasmi nyomaszt belül, valami olyan boldog élet képe, amit ő most éppen megél. (Kedves barátom, ismételten kérlek, ne értsd félre! A te boldogságod az én örömöm. Az, hogy emögött méginkább meglátom a saját keserűségemet, nem a te hibád.)

Simán lehet - de a lényeg nem ez. Nem számít, hogy melyikünk ér többet, hiszen az emberi élet nem mérhető semmiben, és voltaképp mindannyian teljesen egyenlőek vagyunk, csak a sorsunk szálai különböznek.

Csúnya dolog, de a végletekig irigylem azt, aki elsőre (vagy nálam korábban) megtalálja a saját útját. Én már olyan rég keresem - és tuti, hogy nem vagyok egyedül ezzel... Persze, tudom, mennyire nehéz eset vagyok. Egy nehezen érthető ember - vagy ahogy a körülöttem élők többsége titulál, "fura nő", akit jobb, ha inkább meg sem környékezel. Ám akkor is rá kellene jönnöm, hol a helyem az életben.

Nem vagyok racionalista. Nagyon nem. Most, hogy lent vagyok, még most is hiszem: vannak csodák. Azon fajtából valók, amik - sokak szerint - csak a tündérmesékben léteznek. Pedig az eszemmel tudom, hogy valójában a csoda itt van köztünk. A rohanó mindennapokban, a lelkünk mélyén őrzött titkos vágyakban. Csak nem tud kitörni.

Aztán ott a másik véglet, amikor a lelkedből jövő szavakat végre képes vagy kiadni magadból, de a másik mégsem érti. Akkor megint bezárkózol egy időre. Miért? Egyetlen ember miatt? Több nálad...? Olyan egyszerűnek tűnik minden, mégis olyan nehéz. Szinte mindannyian álarcban járunk.

Van, aki pár percig, van, aki évekig viseli, mire bátorságot mer gyűjteni ahhoz, hogy ledobja és vállalja meztelen valóját ország-világ előtt. Tizenöt évvel ezelőtt sokan elítéltek, hogy ha fájt, nyilvánosan sírtam. Ki lettem közösítve. Akkor csak nem érdekelt, mára már büszke vagyok rá - akkor is, ha látszólag egyedül taposom ezt az utat.

Kemény dolog a mai világban igaznak lenni, de ennek ellenére is vallom: megéri. Nem, nem vagyok, és nem is akarok megmondóember lenni. Az itt leírtak egész egyszerűen csak a tapasztalataim. Jó lenne egy olyan életet élni, ahol nem elnyomjuk egymást, hanem kölcsönösen segítjük a másik álmait - és nem azért, mert épp az a menő, hanem azért, mert ezt diktálja a szív. Talán végre nekünk is lesz kellő bátorságunk többet tenni a gondolatok szavakba öntésénél. Mert szerintem a valódi csoda valahol itt kezdődik...

Nyitókép: Shutterstock