Vadidegenek egy hullámhosszon. Ez boldogság?

Olykor kiülök a teraszra, hogy nézzem az esőt. A meleg, nyári esőről beszélek, ami éppen csak lehűti néhány percre a levegőt. Beszívom az illatokat, és tudom, hogy most boldog vagyok.

Máskor a ciripeléstől zsongó, balzsamos éjszakában ülök ugyanígy. Nézem a csillagokat, és átérzem, milyen apró, milyen semmi vagyok a világegyetemben. Csak hallgatom a tücsköket, és boldog vagyok. Gyerekkoromban egész éjjeleken át ment a békazene a holtág felől, az ablak alatt egyetlen tücsök húzta, a bokorban meg egy éles hangú levelibéka vartyogott. Akkor - gyerekként - boldog voltam. Az akarok lenni most is.

Meleg, tavaszi, nyárelejei hajnalokon, amikor a nap is még csak ébredni készül, fátyolos hangon dalolnak a madarak. Ezt a flótát csupán erre az órára tartogatják, ilyet nappal nem hallasz sosem. Én pedig ilyenkor állok az ablakban, és boldog vagyok. A boldogság harmónia. Olyan hosszantartó pillanat, amikor az ember felveszi a világ rezgéseit, és eggyé válik vele. Észre kell venned, hogy megéld... Különben soha nem is éltél igazán.

Vannak, akiknek mindez nem természetes. Akiknek a nyüzsgés, a vibráló ingerek jelentik a természetes közeget. Számítógép, okosteló, tv, nagyvárosi lét. Beszippantja őket a munka, a gyereknevelés, maga az élet...

Aztán egyszer csak elutaznak valahová, rendszerint valami egzotikus, nagy múltú helyszínre, legyen az akár Egyiptom, Petra, vagy csupán egy csendes tengerparti üdülőváros, ahol szinte állni látszik minden. Legfőképpen maga az idő. Egy éjjel kisétálnak a partra, vagy egy koktéllal a kézben kiülnek a hotel vagy az apartman teraszára... Akkor aztán, nyomokban bár, de egy pillanatra megérzik. Megérzik, még ha nem is értik, mi zajlik le éppen bennük.

Forrás: Shutterstock

Rezeg az egész univerzum. A fény, a hang, az űrben kavargó csillagpor, a bolygónk, az élet... A lelkünk és a szervezetünk. Harmónia. Egy pillanatnyi boldogság. Ha hagyod, ha képes vagy rá, többé nem engeded el. Olyan, mint egy rádiógomb, amivel véletlenül megtaláltad a szférák zenéjét. Csak vigyázz, ne tekerd el soha többé... Mert ezt kerested egész életedben.

Megesik, hogy ezt a rezgést nem csak mi magunk kapjuk el - olykor más is ráhangolódik ugyanarra a csatornára. Néhány évvel ezelőtt édesapám azt kérdezte tőlem: "Volt már olyan az életedben, hogy találkoztál valakivel, és ismeretlenül is azt érezted, nektek beszélnetek kell?" Azt feleltem, igen. Majd mondtam egy nevet. Azóta a név egész névsorrá nőtte magát. A lista nem hosszú, ám - számomra - annál tartalmasabb.

Mintha ismernéd őt - őket -, és tudnád, hogy nektek dolgotok van egymással a világban. Mert vannak emberek, akik egy hullámhosszon rezegnek. Ez nem szerelem, nem barátság, nem szülő-gyermek kapcsolat. Az ilyen emberek megérzik egymást, és ösztönösen egymás felé húznak. Egymásra találnak, mert együtt rezegnek. Ha pedig olykor elszakadnak egymástól, mert úgy hozza az élet, a kötelék akkor is megmarad, hiszen létezett már azelőtt is, hogy először találkoztak.

Amikor együtt vannak, azt veszik észre, hogy ki se fogynak a szóból, annyi mondanivalójuk van a másiknak. Mégis képesek együtt ücsörögni órákon, olykor egész éjszakákon át - akár csendben is -, mert nem érzik azt, hogy mindenáron beszélni kéne. Ám a csend mégsem terhes, és nem is feszélyezett. Ők azok, akik egyedül is képesek élvezni a pillanatokat. Átvenni a helyek rezgéseit, sziklákét, erdőkét, égiháborúkét.

Az ilyen kapcsolatokra szokás azt mondani, hogy egy lélekcsoportba tartozó személyekről van szó. Vagy... talán csak a lélek öreg, ami beléjük született.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?