A testvéreknek nem versenyezniük, hanem összetartaniuk kellene!

Négyen vagyunk testvérek. Lányok. Ez sok mindent megmagyaráz. Évek óta figyelem a nővéreimet, akik folyamatosan versengenek egymással. Néha engem is próbálnak belerángatni, de én inkább kimaradok belőle.

Csilla a legidősebb. Ő keresi a legtöbb pénzt a családban. Nem vág fel hatalmas házzal, és nem csinál belőle puccparádét, de időről időre szereti megemlíteni, hogy ő dolgozott külföldön is, és most is ő keres a legjobban. Olykor még számokat is mond, aminek hallatán én elismerően meghajlok, a többiek viszont olyan arcot vágnak, mintha elcseszték volna a plasztikai műtétjüket, és kifeszített mosollyal az arcukon azt üzenik: "Dögölj meg!" Emellett ő tartja magát a legszebbnek.

Eszter házas, van két gyereke. Ez azért számít nagy dolognak, mert Csillától nem akar a párja gyereket, Szilviéknek meg nem jön össze. Eszternél a gyerekek a trófeák. Ráadásul fényűzően élnek egy óriási házban - amit persze hitelből vettek -, hatalmas kerttel, és egy saját üzletük is van. Természetesen minden családi összejövetel náluk van, mindig mindenkit drága ajándékokkal lepnek meg - és előszeretettel tolják az ember orra alá mesés nyaralásaik képeit.

Szilvi ugyancsak házas. Magántanár. Diplomás. Egy darabig Németországban is élt. Úgy véli, hogy ő a legokosabb mindannyiunk között. Persze minden alkalmat megragad, hogy felhívja erre a figyelmünket. Imád bennünket kijavítani, előszeretettel osztogat mindenféle tanácsot.

Na, ezek után el lehet képzelni azokat a bizonyos családi összejöveteleket! Egyfelől mindenki a legszebb akar lenni, ezért ezek az összeröffenések felérnek egy divatbemutatóval. Mindegyik mosolyog a másikra, iszonyatosan meg tudják játszani a szeretetet - de amint elfordulnak, úgy néznek ki, mint Bruce Banner, mikor meg kell erőszakolnia magát, hogy ne változzon át Hulkká.

Aztán ki tudja, miért, de talán mert én vagyok a legfiatalabb, mindig hozzám jönnek pletykálni meg szétszidni a másikat: hogy a Szilvi milyen felvágós a diplomájával, az Eszter milyen nagyképű, a Csilla meg azt hiszi, hogy ő a világ szépe.

Forrás: Shutterstock

Minden lélegzetvételükkel és egy fedél alatt töltött percükkel azon vannak, hogy legyőzzék egymást. Olykor megpróbálnak belerángatni, hogy én legyek a döntőbíró a versenyeikben. Olyankor mindig kitalálok valami kibúvót, csak ne kelljen részt vennem benne.

Még rosszabb az, amikor felfigyelnek rám, potenciális versenytársként: az Emese is nagyon szép. Ő sem keres rosszul. Aztán elkezdenek ízekre szedni, összehasonlítgatnak magukkal/egymással - és mikor úgy érzem, hogy már-már rám is ellenségként tekintenek, ugyancsak menekülőre fogom. Még mielőtt azt mondhatnák, hogy álszerény vagyok, mert persze én mindig hárítok, hogy se szép nem vagyok, se nem keresek jól. Inkább kicsinyíteni próbálom magamat a szemükben, hogy ne kelljen részt vennem a versenyükben.

Az a legszebb, hogy nem mindig voltak ilyenek. Persze, mikor tinik voltak, mind szépek akartak lenni, és ki szerettek volna tűnni valamivel. Talán a szüleink miatt is lettek olyanok, amilyenek. Apánknak kivétel nélkül mindig meg akartak felelni. Anyánk volt a negatív példa, hogy sose legyenek olyanok, mint ő. A szüleink válása miatt/után nem voltunk összetartó család. Mindenki a saját érdekét tartotta szem előtt, és felnőttként el is távolodtunk egymástól. Valószínűleg ezek miatt lehet alacsony az önbizalmuk, és ezt próbálják az ilyen családi versenyek alkalmával feltornázni.

Szerintem rosszul csinálják. Összetartanunk kellene és erősíteni egymást, nem pedig vetélytársként kezelni a másikat. A versenyszellem ott működik, ahol van egészséges önbizalom, és nem az a tét. Ahol a verseny játéknak van felfogva - és nem véres csataként. Ahol a végén meg tudják dicsérni egymást és elismerésben részesíteni még a vesztest is. Nálunk ez nem működik.

A mi családunkban a verseny rombol, és nem épít. Utána a résztvevők gyűlölködve néznek egymásra, és képesek hosszú ideig haragudni, miközben sírva nyalogatják a sebeiket, hogy csúnyák, buták, szerencsétlenek, vesztesek. Akkor meg mi értelme, ha csak szétszakít, és nem összehoz? Ha nem ad semmit, csak elvesz és fájdalmat okoz?

Csak egyszer próbáltam erre utalni, akkor is megharagudtak rám. Azóta inkább csak csendben vagyok, és egyszerűen nem veszek részt a kicsinyes játékukban.

Emese történetét Balogh Orsi jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?