Elhagytál, mert nem voltam elég átlagos a szüleidnek!

Azt hiszem, a lázadásom már bölcsődés koromban elkezdődött. Anyukám mesélte, hogy épp csak beléptünk az ajtón, és máris teli lettem piros pöttyökkel. Ha véletlenül a délelőttöt átvészeltem, délután már biztosan szaladni kellett értem.

A gyerekorvos diagnózisa egyértelmű volt: a gyerek nem akar bölcsődébe járni. Ezt követően egy olyan anyuka vigyázott rám, akinek nem kellett dolgoznia, otthon maradhatott a kislányával. Függőfolyosós házban laktak. Anyukám minden reggel odarohant velem, beadott az ablakon, és már rohant is tovább. Mindeközben a másik nő gyereke az otthon békéjében gőgicsélt. Másfél éves voltam. Valószínűleg beleunhattam a piros pöttyökbe, így a lázadásnak azt a formáját választottam, hogy ledobáltam az ablakon keresztül a szerencsés gyerek játékait a második emeletről. Nem sokáig maradhattam.

A "fogadj szót" kifejezést utáltam a legjobban. Ja, és a pusztán pozícióból fakadó tekintélyt, ami miatt valaki eldöntheti, hogy amit csinálok, az jó vagy nem. Amit gondolok, az helyes-e. Hogy utasíthat. Mindeközben nem volt nehéz a szívembe férkőzni, nem esett nehezemre a tisztelet és az elfogadás, de a hamisságnak, a látszatnak az írmagját sem tűrtem, és szembementem vele, bármilyen hátránnyal is járt a számomra.

Azt hiszem, igazi vadóc fiatal nő lettem, aki fittyet hányt minden konvencióra. Végtelenül hittem a szabadságban, a lobogásban, a szókimondásban, abban, hogy ostoba szabályok nélkül is lehet élni. Lázadtam a hamisnak tűnő filozófiák, az életigazságokba csomagolt nulla értékű közhelyek, a látszatéletek, a hamis kapcsolatok ellen. Kibújtam minden forma alól, amit üresnek láttam - én voltam az a lány, akit semmiféle dumával nem lehetett levenni a lábáról. A nagyszájú igazságbajnok, aki nem simult be, hanem igazat mondott bármi áron, és ezzel sok embert el is veszített.

Ám nem bántam ezt, hiszen akinek láttam magam, az sokkal fontosabb volt annál, mint akinek mások szerettek volna látni. Így amikor találkoztam azzal a fiúval, aki mindezt imádta bennem, tudtam, hogy ő az Igazi. Ő nem korlátnak, hanem lehetőségnek látta a szókimondásomat, és bár nem volt lázadó, de végtelenül egyenes és tisztességes volt. Egy porcikáját sem találtam, ami megszólította volna bennem az "ellenállót".

Forrás: Shutterstock

Valamiért húztuk-halasztottuk, hogy megismerkedjem a szüleivel. Aztán ezen is túlestünk. Egyszer csak beléptem egy világba, ahol rögtön láttam, hogy a tagjai minden olyanban otthonosak, amit én elutasítok. A kérdés csak az volt: otthonosak-e valamennyire az én világomban is? Hát, nem voltak azok. Utálták a tetoválásaimat, a hajam színét. A gondolataimra azt mondták, hogy öncélú magamutogatás, az életfilozófiámra, hogy az egyediség látszata mögé rejtett semmitmondás. A kérdéseimet szemtelenségnek, a válaszaimat provokációnak vélték. Persze mindezt a hátam mögött, a fiuknak mondták el. A szemembe ment a mézesmázos szöveg.
A harmadik-negyedik találkozást szenvedtem végig velük, amikor leendő anyósom (hosszú távra terveztünk) azt mondta a fiának: "Ettől a lánytól mindig megfájdul a fejem. A stressz, amit a jelenléte okoz, előbb-utóbb biztosan valamilyen súlyos pszichoszomatikus betegségben teljesedik ki..."
Boldog voltam, hogy a szerelmem ezt elmesélte nekem. Örültem, hogy erről is őszintén tudunk beszélgetni. A hetek azonban teltek, és én azt vettem észre, hogy elmaradtak a közös családi programok. Amikor rákérdeztem az okára, olyan volt, mintha a kedvesem zavarban lenne és elhallgatna valamit. Aztán egy este arról érdeklődött, nagyon bonyolult dolog-e a tetoválásokat eltüntetni, és hogy mit szólnék egy szolidabb hajszínhez. Megtenném-e, hogy csak egy picit, tényleg csak egy picit meghúznám magam, amikor az anyjával találkozom? Csak csináljak úgy, mintha az lennék, akit az anyukája látni szeretne. Hiszen mindenki meg tudja játszani magát. Talán nem olyan nagy kérés ez a családi békéért...

Ezt követően napról napra jött valami más ultimátum, udvarias kérdésekbe, kérésekbe csomagolva. Majd egy nap kiselőadást tartott arról, hogy "Az ember sokszor bezárja magát a szabadság illúziójának börtönébe. Emiatt pedig nem veszi észre, hogy mások élete is lehet olyan értékes, mint az övé. Sőt..." - mondta. Na, ettől a "sőt"-től teljesen kiborultam, amire egy újabb előadás volt a válasz: egyszer mindenkinek le kell higgadnia, be kell állni a sorba, nem lehet folyton szembemenni az élettel. Muszáj kilépni ebből a lázadó szerepből. Az élet elsősorban felelősség. Csak mondta és mondta...

Na? Szép, ugye? Tépkedjek virágszirmokat, hogy "szeret, nem szeret"? Szálljak szembe vele? Szálljak szembe magammal? Szerintem az élet elsősorban lehetőség - és nem hiszem, hogy ezzel kizárom a felelősséget.

Szilvi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Origo
SHE.HU Kibeszélő
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
    Ezt olvastad már?