Azt a férfit keresi, aki feleséggé és anyává teszi

Nézem az elnyomott csikkeket a hamutartómban, és azon gondolkozom, hol bújik meg a boldogság köztük, mert már mindenhol kerestem, de nem találtam, és hátha talán épp a hamutartó alján lapul...

Arrébb lökdösöm a csikkeket, de csak az itt-ott még izzó parazsat és a töménytelen hamut látom. Mindkettő megvan a szívemben is - hiszen a régi szerelmek miatt lobogó lángok hamuvá váltak a szakítás után. Elcsépelt, hogy a boldogság majd akkor talál meg, amikor nem keresed, de nagyon közel áll az igazsághoz - legalábbis így érzem az elmúlt 31 évem alapján.

Ma délután csak néztem az eget perceken át, hogy milyen gyönyörűen formálódnak a felhő piciny darabkái apró egészekké, miközben átvilágít rajtuk a Nap. Végül fátyollá növik ki magukat, és eltakarják a fényt. Csak bámultam, és megcsapott a döbbenet, hogy ez milyen gyönyörű, hogy a természet egy csoda. Az apró, piciny csodák tartják egyben a világot, mégsem vesszük észre, hogy bizony van minek örülni a gödör alján is. Nem is kevés.

Az ember talán eredendően hálátlan faj. Minél több van, annál többet akarunk, és ha valamit nem kapunk meg, akkor jön a "semmit nem értem el, semmit nem érek, semmi nem okoz örömöt" érzés. Pedig ez valójában nem igaz. Ezt most nem általánosságban írom, hanem a saját példámra gondolok, és szégyellem magam...

Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok a saját "nyomoromtól" tovább látni, észreveszem, hogy amit én nyomornak mertem nevezni, az a legtöbb embernél a boldogság legmagasabb szintje. Hiszen mindenem megvan, egy híján minden kitűzött célomat elértem. Van családom, akik szeretnek és törődnek velem - mind közül ez a legfontosabb.

Mégis van pofám azt mondani, hogy nem vagyok boldog. Nem, nem vagyok társfüggő, de vannak bizonyos céljaim ennyi idősen, csakhogy már jó párszor zátonyra futottam, és tény, hogy az én biológiai órám is ketyeg. Ezt nem úgy értem, hogy az első szembejövő férfival családot akarok alapítani, de az idő az nálam is idő, nőként főleg, és nem akarok kifutni belőle. Számomra az élet értelmét a család adja meg. Ezt most még a szüleim, nagyszüleim, testvérem és rokonaim jelentik, akikkel szeretjük és becsüljük egymást.

Forrás: Shutterstock

Ám itt állok egy bizonyos kor küszöbén, mikor már én is családalapítást tervezek - csak az alany nincs meg, akivel megtehetném. (Elég fontos alkotóelem, nem?) Akire ezt nem kéne ráerőltetni, aki magától akarná ezt, talán nálam is jobban. Persze az akarat kevés, a ráerőltetős példát pedig mindössze az érzékletesség kedvéért pötyögtem be. Kell a kémia, kell a lelki kapcsolat.

Amikor rögtön érzi az ember a másikról, hogy igen, ő az - de ilyen kevés akad. Ha pedig megvan, akkor sem biztos, hogy tartós lesz a dolog, különféle okok miatt (tudom, az igaz szerelmek mindig visszatalálnak egymáshoz - és tapasztalatból mondom, hogy ez tényleg így van).

Sokáig nem értettem, mire is céloztak mások, mikor azt mondták nekem: azzal lesz jó, akivel én annak akarom tudni az életem. Most már értem. A kérdés csak az: helyes, ha a fentiek tudatában még mindig azt választom, akiről tudom, hogy ő az én "igazim", és ezredszer is visszatalál hozzám? Akkor is, ha tudom, hogy még lesznek külön utaink? Hülye vagyok, ha ennek ellenére kész vagyok kitartani mellette, vagy csak csalhatatlanok a megérzéseim? (Nem, most nem a kislányos naivitás beszél belőlem.)

Tudom, hogy tipikus női hozzáállásként hat, hogy az kéne, ami nem egyszerű, és amiért igenis meg kell szenvedni. Ám ha ez az út vezet a boldogságomhoz, akkor ez. Megéltem már kevésbé bonyolult kapcsolatokat is, de lássuk be, mazochista vagyok, mert mindig inkább a nehezebbet választottam ezek helyett.

Szóval észérvek vagy a szív szava? Idővel elválik, az élet kit igazol, és én már epekedve várom azt a pillanatot.

ForráS: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?