A 8. főbűn: Szerelmet hazudsz, és rabolod az időmet!

Egész nap rád gondolok, hiányzol. Hiányzik a mosolyod, az illatod, az ölelésed, és ott akarok lenni, ahol te vagy. Utálom ezt az érzést. A fejemben mindenféle gondolatok kavarognak, miközben a könnyeimet nyelem.

Azt kívánom, bárcsak megértenéd, miért vagyok ennyire csalódott és elkeseredett. Megőrjít ez az idegtépő várakozás, még a szervezetem is legyengült a tehetetlenségtől, hogy nem tudok beszélni veled, amikor akarok. Hogy nem tudom, merre jársz és mikor ölelhetlek át újra. Pedig úgy örültem, hogy a tervezettnél hamarabb hazajöttél New Yorkból. Azt hittem, együtt fogjuk ünnepelni a születésnapodat, és elutazunk kettesben pár napra.

Alig tudtunk beszélni, amíg kint voltál: késő estébe nyúló konferenciákra, végigdolgozott éjszakákra hivatkoztál, és én megértettem, ezt is megértettem. Néha napok teltek el anélkül, hogy akár egyetlen szót váltottuk volna egymással, még egy árva üzenet sem érkezett tőled.

Ám én nem hisztiztem, nem faggattalak és nem tettem szemrehányást, pedig leírhatatlanul vágyódtam utánad. Persze, naivan azt hittem, hogy az amerikai tanulmányutad után minden más lesz. Ez a gondolat adott erőt ahhoz, hogy elviseljem a szürke hétköznapokat nélküled. Azzal nyugtattam magam, hogy előbb vagy utóbb túl leszünk ezen az egészen - hisz hat hónap nem olyan hosszú idő, valahogy majdcsak kibírjuk. Az utolsó hetekben már nagyon szenvedtem, és annyira vártalak, hogy pityeregve striguláztam a napokat.

Forrás: Shutterstock

Aztán mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. Ahelyett, hogy a távolság megerősítette volna a kapcsolatunkat, láthatatlan éket vert közénk. Mióta hazajöttél, egyfolytában pörögsz, stresszelsz és rohangálsz ide-oda, mint valami fejvesztett csirke. Nincs időd semmire: összebújós filmnézésre, hajnalig tartó borozásra, nyáresti sétára.

Pedig mennyire imádtad ezeket az együttléteket! Nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára úgy, hogy nem loholtál sehová. Úgy szeretném, ha minden rendben lenne köztünk! Ha ott folytatnánk, ahol fél évvel ezelőtt abbahagytuk, és esténként egymás karjaiban aludnánk el, pont úgy, mint régen.

Valami megváltozott, nem tudom, hogyan. Mostanában olyan furcsán viselkedsz. Lehet, hogy észre sem veszed, mivel csak a saját életeddel vagy elfoglalva, de amióta megjártad az álmok városát, azóta alig láttalak. Tegnap egész nap nem tudtalak elérni, és iszonyúan aggódtam. Fel-alá járkáltam a szobában, és magamban téged szidtalak, de közben nagyon féltettelek.

Most reggel hét óra van. Komplett hülyének érzem magam, hogy itt állok a házad előtt, mint egy hősszerelmes, és gyűjtöm az erőmet, hogy megnyomjam a csengőt. Beszélni akarok veled, nem holnap, nem holnapután, hanem ma! Nem kell azt mondanod, hogy szeretsz, ha nem jön az érzés a szíved mélyéről. Nem kell kamu kifogásokat kreálnod, a térerő hiányára, a nagymamád betegségére vagy váratlan mítingekre hivatkoznod, hogy megúszd a találkozást.

Csak egyetlen dolgot kérek tőled: ha nem tudsz időt szakítani rám, akkor ne pazarold az enyémet!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?