Miért nem elég, ha testeink megértik egymást?

Fene tudja, hogy valami ősi női erő, megérzés, vagy csak a képzelet szüleménye, de az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az a pasi, akibe bele fogok halni. Nem tévedtem. Belehaltam a vele töltött néhány hónapba.

Sokat filóztam rajta, hogy mi volt a gond. Mit rontottam el? Azt, hogy a második hivatalosnak mondható randin lefeküdtem vele? Lehet. Bár ezt akkor nagy teljesítménynek tartottam, mert már az elsőn majdnem megtörtént. Fogalmam sincs, hogy mi vonzott benne és mi ébresztett olyan eszeveszett vágyat, hogy már az első vacsora után a lakásán találjam magam. Gyenge szöveg, de tényleg soha nem volt rám jellemző, hogy néhány óra után lekerült a bugyi.

Egyébként senkinek ne legyenek illúziói, mert azért később - az ominózus felejthetetlen "úriember" - a fejemhez vágta, hogy nem kellett különösebben megküzdenie értem. Mentségére szolgálhatna, hogy veszekedés közben csúszott ki ez a kedvesség a száján - de mégsem, mert a testbeszéde egyértelműen elárulta, hogy komolyan is gondolta.

Habár ez semmit nem von le annak az értékéből, hogy fenomenális volt. Az első is, meg a második is, meg a sokadik is. És persze az utolsó is. Röhejesen hangzik, de nem volt rossz együttlét, nem voltak suta mozdulatok még az elején sem. Vagy csak nem tekintettük annak. Ki tudja...?

Így utólag már marha nehéz okosnak lenni. Főleg, hogy a naivságom és fiatalságom (a 25 még annak számít?) okozta tudatlanság elhitette vele, hogy a jó szex és a szerelem között egyenlőségjel húzódik. Franc se tudja, miért, de képes voltam abban az idillben ringatni magam, hogy ha a négy fal között (és persze olykor a négy falon kívül) képesek vagyunk a csillagok közé repülni és drog nélkül extázisba esni, akkor mi állhatna az utunkba?

Forrás: Shutterstock

Sajnos a fél világ az utunkba állt. Az anyagiak, a korkülönbség, a megfelelési kényszer, de elsősorban mi magunk. Mi ketten voltunk azok, akik hagyták, hogy a nagy egymásra találás csodája, a hajnalig tartó szeretkezések mámora elsikkadjon. Mind a ketten tudtuk, hogy különleges és megismételhetetlen, ami történik. Ezt olykor még szavakba is mertük önteni. Mégsem voltunk képesek megtartani.

Talán - és még mindig tart a sötétben tapogatózás - mert lélekben nem voltunk elég felnőttek hozzá. Avagy azért, mert nem ez volt megírva. Nem voltunk egymásnak rendelve. Mondjuk, erre apellálni nyilván könnyebb lenne, ha hinnék az előre kiszabott sorsban. Csakhogy sokkal inkább abban hiszek, hogy elcsesztük. Nem kicsit, hanem nagyon. Elszalasztottuk életünk lehetőségét arra, hogy boldogok legyünk. Akkor még azt hittük, hogy van időnk, jöhet még jobb, izgalmasabb, olyan, akivel nemcsak a szex, de az élet is maga lesz a mámor.

Mondjuk, jött is, meg nem is - neki is, és nekem is. Csak nem szárnyalunk, de legalább nem tipornak el. Egyszerűen a maguk középszintű nyugalmával biztonságot adnak. Nem lehet azt mondani, hogy ez rossz, vagy mellőzi a szerelmet. Nem lehet ezt mondani, mert nem lenne igaz. Hiszen a maga nemében csodálatos kapcsolatban élek, és amennyire tudom, ő is.

Mégis mind a mai napig összerezzenek, ha eszembe jut az első érintése. Az első pillanat, ahogy megfogta a kezem. Finoman és tiszta szeretetből simogatni kezdte. Furcsa volt, mert nem esett rosszul az érdes tenyerének érintése. Egyszerűen csak realizáltam, hogy az érdes kéz tulajdonosa egy sokat megélt férfi, akinek fiatal kora ellenére sokkal több fájdalom jutott az életből, mint az elviselhető lett volna.

Baranyai Kata novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?