Legyőztem az alkoholizmust, de anyámnak akkor sem kellek!

Azt gondoltam, én vagyok a világon a legértéktelenebb ember. A legrondább, legszerencsétlenebb nő. "Úgysem keveredsz ki ebből" -csak ez kattogott a fejemben, és a környezetemben is ezt sugallta mindenki.

Sok volt mindaz, ami ért, de a halál helyett végül is az alkoholt választottam. Kicsit lassabb halálnemnek gondoltam, mert az azonnalihoz mégsem volt elég bátorságom. Az élethez nem, az iváshoz viszont találtam társakat. Közben szép lassan mindenkit elvesztettem a régi életemből. A családom kitagadott, a barátaim mind eltűntek.

Épp annyi pénzt kerestem, ami elég volt az italra. Valahogy mindig csövezhettem valakinél - az új emberek, akikkel az alkohol összehozott, általában nem kérdeztek semmit. Végül is olyan életet éltem, ahogyan magamra gondoltam akkoriban. Undorító volt minden, a lelkemben éppúgy, mint körülöttem.

Aztán valaki meglátott bennem valamit, ami miatt kész volt tenni értem. Egy idősebb nő. Egy majdnem anya. Az volt a munkám, hogy vécéket takarítottam. Ezt lehetett úgy is, hogy soha nem voltam igazán józan. Az egyik helyen, miután végeztem a takarítással, rosszul lettem, és az a nő észrevette. Biztosan valami angyalféle volt, mert nem belém rúgott, ahogyan mások tették volna, hanem azt mondta, várjam meg, látja, hogy nagy bajban vagyok, megpróbál segíteni.

Akkor látott először, mégis, mintha mindent tudott volna rólam. Hazaballagtam vele, mint egy jól nevelt kiskutya. Persze észrevette, hogy remeg a kezem, de nem szólt, csak megsimogatta, és ettől mintha a remegés is kevésbé lett volna erős. Egy pici, de nagyon tiszta lakásban lakott, egy teljesen lepukkant környéken. Nem tudtam, igazán mit akar tőlem.

Aztán elmesélte, hogy a fia halálra itta magát, így pontosan tud mindent arról a helyzetről, amiben vagyok. "A fiamon nem tudtam segíteni, és ezt a terhet egész életében cipelni fogom, de téged nem engedlek el" - mondta. Igazán nem tudom, miért hagytam, hogy beavatkozzon az életembe. Talán mert megláttam az elviselhetetlen fájdalmat a szemében, amikor a fia fényképét megmutatta.

Talán azt gondoltam, hogy ha valakinek én is ilyen fontos lettem volna valaha, akkor most nem itt tartanék. Igazságtalannak tartottam, hogy a fia hiába volt ennyire fontos, mégis eltűnt. Örökre. Valahol akkor értettem meg, hogy mit jelent soha nem lenni. Hosszú volt még az utam, ami az új élethez vezetett, de mindenképpen ez volt a kezdőpontja.

Folyamatosan töltögette belém az életet. Egy decinyi élettel több, egy decinyi alkohollal kevesebb - így éltem meg azokat a napokat. Akkor gondoltam először, hogy van még esélyem, amikor már nemcsak vécé takarítóként tudtam elképzelni magam. Kaptam egy állást egy butikban. Én! Akkor már fél éve teljesen tiszta voltam. Nála laktam.

Azt mondta, maradhatok, amíg akarok, de szeretné, ha kibékülnék az anyukámmal. Higgyem el, nincs az az anya, aki nem örülne, ha a lánya egyszer csak ott állna az ajtóban és azt mondaná: Itt vagyok, jól vagyok, rendbe tettem az életem. "Menj csillagom és tedd boldoggá az édesanyád!"- mondta.

Így egyszer csak ott álltam anyám háza előtt. Remegtem, de most az izgalomtól és a vágytól, hogy az ajtó mögé lépve ölelés fogadjon. Ám nem így történt. Egy jéghideg nőt láttam csak, aki azt kérdezte tőlem: "Ismered azt a kifejezést, hogy persona non grata? Ha igen, akkor tudd, hogy ebben a lakásban örökre az leszel."

Álltam az utcán. Sokáig. Lélekben talán még most is ott állok. Próbálom feldolgozni, hogy nemkívánatos személy vagyok az anyám számára.

Eszter történetét Bali Edina Zsanna lejegyezte.

Nyitókép: Shutterstock