Megfér egy párkapcsolatban a racionalitás és a spiritualitás?

Mindenki csodálkozik azon, hogy lehetünk mi egy pár, a spiri meg a szkeptikus!
Nem mondom, hogy könnyű volt összeszokni. Sőt. Néha azt hittem, kihullik a hajam.

De egy percig sem éreztem azt, hogy szakítanom kellene csak azért, mert ő A-t mond, én meg B-t. Nem gondoltam, hogy szakadékot képezne közöttünk az, hogy én spirituális beállítottságú vagyok, ő viszont szkeptikus. Pedig ez gyakran feladta a leckét.

Egyikünk sem árult zsákbamacskát, amikor évekkel ezelőtt egymásra találtunk. Tisztában volt azzal, hogy spirituális vagyok. Nem vallásos, hiszen nem tudok egyetlenegy vallásban hinni. Jól tudta, hogy rettenetesen vonz a szellemvilág, hogy meditálok, és minden érdekel, ami ezotéria, nagy tisztelője vagyok a régi isteneknek, és tele vagyok mindenféle isteneket ábrázoló ereklyékkel. Persze egyik hajmeresztőbb volt számára, mint a másik.

De én is jól tudtam, kihez megyek aludni. Hogy ő bizony semmiben sem hisz. Nem létezik Isten, a Biblia esti mese, mindenféle felsőbb hatalom nem más, mint kamu. Nincs sors, csak az ember, és egyes egyedül ő felelős az életéért. A lélek, a lelki társ, a megérzés fogalma is humbug, hiszen egyiket sem lehet kimutatni, bizonyítani. Csak abban tud hinni, amit a két szemével lát és meg tud érinteni. Vagyis totálisan földhözragadt.

Ettől eltekintve minden más klappolt közöttünk. Sosem éreztem akkora tragédiának, olyan szörnyen elfogadhatatlannak azt, hogy ő szkeptikus, hogy ezért orromat felhúzva keressek egy olyat, akivel "egy hullámhosszon vagyok". Pedig nagyon fiatalok voltunk, és sokszor viccelődött a hitemmel, a nézeteimmel - azt pedig ki nem állhattam.

Nekem eszembe nem jutott viccet csinálni bármiből is, ami számára fontos volt. De miután többször is felhívtam a figyelmét arra, hogy tartsa tiszteletben azt, amiben hiszek, és ne viccelődjön vele, mert rosszul esik, be is fejezte. Nem mondom, hogy soha többé nem történt ilyen, de már legalább rászól saját magára, és elnézést kér érte.

Forrás: Shutterstock

Idővel már legalább magasröptű beszélgetéseket folytattunk a témával kapcsolatban. Amikor valahogy szóba került egy-egy természetfeletti jelenség, érdeklődve kérdezősködött. Meg akarta érteni, hogy miért hiszek abban, amiben. Olykor elmeséltem neki egy-egy tapasztalatomat, de mindig hozzátettem, hogy a hit lényege az, hogy nincs szükség magyarázatra, tényekre, anélkül is hisz az ember.

A tapasztalataim hallatán néha egyenesen bolondnak nézett. Megpróbálta tudományosan megindokolni az élményeimet. Ha pedig nem sikerült, annyit mondott: csak képzelted. Azután kiselőadást tartott arról, hogy az emberi elme milyen könnyen megtréfálható, és hogy sokszor saját magát is rászedi.

Mindig türelmesen végighallgattam. Eleinte még ellenkeztem vele. De a sokadik ilyen beszélgetésnél rájöttem: felesleges. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem próbáltam meggyőzni az igazamról. Az egyik fülén be, a másikon ki. Rövidesen elengedtem, mert rájöttem, nincs szükségem arra, hogy mindent egyformán lássunk. Minden más rendben van közöttünk, felesleges ebben is egyetértenünk. Így hát arra jutottam - ha már spirituális vagyok -, hogy ő az én leckém, és arra tanít, hogy még türelmesebb, megértőbb és elfogadóbb legyek.

Úgy szeretem, ahogy van, és így is fogadtam el. Ennyi különbség bőven belefér a kapcsolatunkba. Ezért is hiszek abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Bizonyos tekintetben teljesen más beállítottságú emberek vagyunk, de mégis szorosan kötődünk egymáshoz, mert megvan az alap, amire felépítettük a kapcsolatunkat. Szeretjük a másikat. Ő szereti a "flúgos banyáját", ahogy viccesen szokta mondani, én meg szeretem a "hitetlen Tamásomat".

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?