Mindenemből kiforgattál az anyád tanácsára!

Tizennyolc voltam, amikor összeházasodtunk. Karácsonykor kérte meg a kezem, érettségi után, a szülinapomon már meg is volt az esküvő. Bevallom, én májusban szerettem volna, mégiscsak olyan szép a cseresznyefa-virágzás, de az uram mondta, nem érünk rá.

Azt nem tette hozzá, hogy azért, mert szeret - hanem mert jött a gyerek, meg nagyon akartuk azt a szocpolt is. Az anyósoméknak óriási telke volt, elöl, az utca felőli oldalon állt a házuk, hátul pedig akkora volt a kert, hogy átért a másik utcáig. Azt találtuk ki, hogy megosztják a telket, mi meg majd arra építünk. Nem folytam bele a dologba, mindent a férjem és a szülei intéztek.

Közgazdaságiba jártam, tudtam vakon gyors- és gépírni, így szülés után azonnal dolgoztam. Mindig akadt, akinek gépelni kellett valamit: szakdolgozatot, szöveget, cikket. Jól fizettek, és kellett a pénz az építkezés miatt. Óriási lendülettel fogtunk hozzá, jött a család, a barátok, két hónap alatt tető alatt volt a ház. Hát, igen. Eddig volt látványos a dolog, a belső munkák már csak vitték a pénzt, közben meg mindenki kérdezgette: mikor lesz már kész?

Igazából sosem lett kész. Évekig még lakhatásit sem kaptunk, mert nem volt pénzünk a konyhára, ezért a kádban mosogattam, és egy asztalra tett rezsón főztem. A gyerekek egy szobában, mi a másikban, a tetőtér tíz évvel később lett kész. Hogy örültek neki! Én is büszkén nézegettem, milyen szépen gyarapodunk!

Aztán azt vettem észre, hogy az uram egyre kevesebb pénzt hoz haza. Nem szóltam - csak nem kérhetem számon! -, csak még több munkát vállaltam. Egy kis kötőgéppel dolgoztam éjjelente a butikosoknak. Ki is pótoltam a pénzünket mindig! Tudtam én, hogy hazafelé megáll a férjem a kocsmánál, de azt gondoltam, egy sör belefér. Vagy kettő. Esetleg három, és egy pár feles. Mindig egy kicsit több... Mégis, legalább volt munkája.

'91-ben aztán az is megszűnt, elküldték. A ház már majdnem kész volt, ő meg csak búsongott: minek keljen fel, mit csináljon? Inkább hozatott valamelyik gyerekkel sört. Csak ült a fotelben, fel sem öltözött, és ivott. Az anyja támogatta: hozott neki rövidet, és sajnálta. Engem pedig szidott. Milyen asszony az, aki nem kényezteti a férjét, amikor szükség lenne rá?! Tessék neki a kedvencét főzni! Italt hozni! Akkor majd elmúlik a bánata.

Forrás: Shutterstock

Csakhogy nem múlt el. Ráadásul még bántott is. A gyerekekkel csak ordítozott, de velem szemben eljárt a keze. Soha nem voltam jó, pedig csináltam, amit kért, de nem magamtól, és nem azonnal. Az is baj volt, ha szólni mertem, hogy ne igyon annyit.

Először csak meglegyintett, mint amikor a kisgyereknek odacsapsz, hogy ne hisztizzen. Nem is vettem komolyan, hát előfordul ez máshol is, ideges szegény. Aztán már lökdösött. A falnak tolt, hogy útban vagyok, mit követem őt? Végül meg is rángatott: hogy nézek ki? Csak a kurvák öltöznek így, a főnököm biztosan kefélget...

Nem akartam elmenni, hiszen még nem volt kész a ház, és ott voltak a gyerekek is: csak nem veszem el tőlük az apjukat meg az otthonukat! Évekig tűrtem. Ő nem dolgozott, csak alkalmanként, amikor nem volt italos. Én meg hajtottam. Már a fenti fürdőszoba is kész volt, a gyerekszobában padlószőnyeg, bútorok, függönyök, a földszinten is parketta mindenhol. Két nagyobb dolog várt még rám: a belső és a külső lépcső. Már az asztalost is elhívtam, felmérte, megadta az árajánlatot, kiválasztottam a fa színét. Anyósom mondta is, hogy nagyon puccos lesz, és inkább a bejárati lépcsőt kéne leburkoltatnom, mert az látszik az utcáról.

Aztán a férjem egyik este nem jött haza - átköltözött az anyjához. Majd visszajön, mondtam, mert máskor is volt már így. Nem jött. Helyette egy ügyvédi levél érkezett, hogy el akar válni, és felszólít, hogy hagyjam el az ingatlant, a gyerekek nélkül. Nem értettem: miért mennék el a saját házamból?! Aztán jobban elolvastam a levelet, és rájöttem, hogy nem vagyok tulajdonos... Az anyósomék még az esküvő előtt a fiukra íratták a telket, amikor pedig kész lett a ház, csak a férjem nevére került, és rajta a szülei holtig tartó haszonélvezete. Az én nevem sehol nem szerepelt.

Fogadtam én is ügyvédet, végül 1997-ben elváltunk. A házból kifizettek, de csak annyit kaptam, amennyit szerintük beletettem. Nem volt sem időm, sem pénzem tovább pereskedni. A gyerekek persze jöttek velem. A pénzből kivettünk egy albérletet, letettük a kauciót, és megvettem mindent, ami az új életünkhöz kellett. Nem maradt egy fillérem sem. Kifosztottak. Hogy lehet ebbe belenyugodni?!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?