Nem győzött le sem a szerelmi csalódás, sem a halál!

Az volt legszebb nyaram, amit átéltem, és az is marad. Pedig látszólag nem történt semmi különleges. Kívülálló számára teljesen átlagosnak tűnhet, én azonban sosem fogom elfelejteni - mert az előtte megélt borzalmak tették olyan széppé.

Hosszú hónapok szenvedése után pont került egy olyan szerelem végére, amiről azt hittem, életem végéig kitart. Ez volt az első csapás, hogy nem voltunk egymásnak elég jók, így elváltak útjaink. Az eszemmel beláttam, hogy nem folytatható a kapcsolatunk, de a szívem nem fogadta el, hogy már nem vagyunk együtt. Szinte belehaltam a szakításba, mert egy olyan világ foszlott semmivé, amit az életem értelmének tartottam, és amikor vége lett, engem is magával rántott a megsemmisülés érzése.

Minden nap egy szenvedés volt. Mindenhol téged kerestelek: vártam, hogy szembe gyere az utcán, reméltem, hogy "véletlenül" összefutunk a boltban. Rettegtem az estéktől, nem mertem lecsukni a szemeimet, mert azonnal te jelentél meg előttem, és nem tudtam elviselni, hogy már csak az álmaimban látogatsz meg. Csak egy élő halott voltam, aki bolyongott és kereste a visszautat az életbe.

Aztán teltek-múltak a hetek, és egyre jobban lettem. Kezdtem tudatosan arra koncentrálni, hogy nélküled is megtaláljam az életem értelmét. Tudtam, nem maradhatok örökre abban a gödörben, ahova zuhantam - nem engedhetem meg magamnak. Hiszen előtted is boldog voltam! Végül mindenben megláttam újra a szépet, és rátaláltam arra az emberre, aki voltam.

Ám mintha nem lett volna elég az addig elszenvedett kínokból, rövid időn belül történt még valami, amit azt hittem, tényleg nem élek túl: a testem fellázadt ellenem. Csak egy rutin sérvműtétnek indult, de komplikációk adódtak, és majdnem elvéreztem. Az ér a hasamban úgy gondolta, majd ő megmutatja, ki a kemény legény, és olyan vérfürdőt rendezett, amire még visszagondolni is rossz. Pillanatok alatt ott volt az ágyam körül a fél osztály: az egyik orvos nyomta a hasfalam, hogy ne vérezzek el, a többiek pedig gyorsan megbeszélték, hogy már visznek is vissza a műtőbe.

Forrás: Shutterstock

Megijedtem, hogy végem. Azokra gondoltam, akiket szeretek, és akiktől még csak el sem búcsúztam, mert természetesnek hittem, hogy újra találkozunk és együtt leszünk. Te is eszembe jutottál, hiszen egy időre a pokolba taszítottál ugyan, de végül mégis neked köszönhettem, hogy erősebb lettem és megtanultam felállni a földről.

Ott, a saját véremben fekve, miközben szinte száguldva toltak a műtő felé, csak egy gondolat járt a fejemben: hogy túl kell élnem, hiszen van még dolgom. Van miért élnem, van még álmom, amit valóra kell váltani. Így hát nem hagytam a kaszásnak, hogy tegye a dolgát. Erős maradtam, és nem adtam fel. Persze, én csak a lelki részért voltam felelős, az életem megmentésének oroszlánrészét a műtős csapatnak és az osztályos nővéreknek, orvosoknak köszönhettem.

Azért volt egy pillanat, amikor féltem. Úgy éreztem, hogy ismét vége mindennek, de most már végérvényesen. Azt hittem, hogy a sors akarata ez: ha nem gyűrt le a szakítás, akkor most majd megteszi a halál.

Ám nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez a rettegés. Másnap pedig, ébredés után ráeszméltem, hogy - bármilyen sablonosan hangzik is - az élet mindennél nagyobb ajándék. Minden egyes lehetőséget ki kell használni, hogy boldogok legyünk és örüljünk mindennek, ami szép! Attól a naptól fogva másképp láttam azokat az apróságokat, amik korábban sokszor fel sem tűntek. Még a nap is szebben sütött. A hegyek és az erdők varázslatosabbak voltak, mint régen. Igen, az a nyár maga volt a tökéletesség, a megtestesült harmónia - mert akkor ébredtem rá igazán, hogy csak egy életem van.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?