A pasidat választottad helyettem, nem tudok már anyaként nézni rád!

2009 tavaszát írtuk, gőzerővel készültem az érettségimre. A szüleim pár évvel azelőtt váltak el, én pedig elköltöztem édesanyámmal abba a városba, ahol annak idején ő is felnőtt.

Eleinte nem volt könnyű, hisz alföldi lányként elkerülni a Mecsekbe nem egyszerű. Kilógtam a sorból - és ezt sokszor éreztették is velem a suliban. Az öltözködésem, a tájszólásom, a viselkedésem mind-mind okot adtak arra, hogy céltáblává váljak. Ám lassan megtanultam kezelni a helyzetet, barátokat szereztem, és úgy éreztem, mégiscsak a helyükre kerülnek a dolgok. Élvezni kezdtem az új életem.

17 éves tiniként igazi lázadó voltam. Leginkább buliztam, és a haverokkal lógtam. Nincs ebben semmi különös, igaz? A tanulmányaimra azonban mindig odafigyeltem. Ezt az egy dolgot az édesanyámnak köszönhetem, mert belém nevelte, hogy magamnak tanulok - és ha elhanyagolom az iskolát, azzal csak és kizárólag magammal szúrok ki. Emlékszem, mikor kislányként együtt tanultunk suli után. Olvastunk, számoltunk, énekeltünk. Szép idők voltak.

Anyát megviselte a válás. Felfordult az élete, 17 évnyi együtt töltött idő véget ért. Láttam, hogy szenved. Én is azt tettem. Senkinek nem volt egyszerű feldolgozni a történteket. Talán a lázadó korszakom, talán a sokszor túlzó viselkedésem vezetett oda, hogy úgy döntött, új párt keres magának az interneten.

Nem elleneztem, nem is lett volna jogom hozzá, hiszen egy szülőnek is joga van a boldogsághoz. Anya egy kifejezetten dekoratív hölgy volt akkor is, és most is az. Nem ért tehát meglepetésként, hogy hamar talált maga mellé valakit. Eleinte nem tudtam, kivel beszélget naphosszat, de láttam, hogy megváltozott. Az addig búskomor és magába roskadó nő ismét régi fényében pompázott. Megtalálta azt, akit keresett. Annyi szépséghibája volt a mesének, hogy a férfi Svájcban élt. De, mint azt bizonyára mindannyian tudjuk, a szerelemnek nem lehet határt szabni.

Egy nap eljött hozzánk az újdonsült lovagja. Szimpatikus fickó volt. Nem akart azonnal az új apukám lenni, ami akkoriban kifejezetten jólesett. Néhány együtt töltött nap után hazament, de anya ezután is sokat mesélt róla, csillogó szemekkel áradozott. Néha pedig arról beszélt, hogy következő alkalommal ő látogatja meg a férfit.

Júniusban megszereztem az érettségi bizonyítványt, és büszke voltam magamra. Arról ábrándoztam, hogy melyik egyetemre fogok felvételt nyerni és hogyan is alakul majd a jövőm. Látszólag mással nem is kellett törődnöm, hiszen minden rendben volt. Pár nappal később anya közölte, hogy itt az ideje meglátogatnia szíve választottját. Azt nem mondta, hogy én is menjek, de megígérte, hogy siet haza. Segítettem neki ruhákat válogatni, vásárolni és összepakolni. Az indulás napján korán reggel benyitott a szobámba, egy csókot nyomott a homlokomra és azt mondta: "Két hét múlva jövök."

Forrás: Shutterstock

Ennek 10 éve már. Azóta kétszer találkoztunk. Egyszer 2009 végén, mikor hazajöttek, hogy elvigye az ott maradt dolgait. Másodszor pedig tavaly, mikor úgy éreztem, valamilyen szinten ismét készen állok beengedni az életembe.

Kb. egy hónap elteltével mondta meg, hogy többé nem jön haza. Ott álltam 17 évesen egy albérletben, munka nélkül. Szerencsémre a féltesóm is abban a városban lakott és mindent megtett, hogy sikerüljön átvészelni ezt az időszakot. Befogadott, amikor kitettek az akkori albérletünkből, ugyanis - mint kiderült - anyám hónapok óta nem fizetett lakbért. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit tegyek. Édesapám több száz kilométerre lakott, én pedig eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, a pécsi egyetemre fogok járni!

Néhány napnyi sokk után egyértelművé vált, hogy munkát kell keresnem. Diákként kaptam állást egy szupermarketben, a szemeszter kezdetekor pedig lehetőség nyílt diákhitel igénylésre (ami a mai napig megnehezíti az életem - gondolom ezzel sem vagyok egyedül). Később ösztöndíjra is jogosult lettem, így képes voltam egy saját albérletet fenntartani.

Ez volt az a pont, ahol éreztem: felnőttem. Talán túl hamar, talán túl gyorsan, de muszáj volt. Ennek ellenére éveken keresztül könnyekkel küszködve aludtam el, mert nem értettem a miértet. Nem voltam túlságosan jó gyerek: sőt, igazi őrjítő tini, nagyszájú, szemtelen kamaszként jellemezném az akkori önmagam. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez volt a megfelelő választás.

A történet rányomta a bélyegét az egész életemre. Nehezen bízok meg emberekben, és még annál is nehezebben engedem őket közel magamhoz. Nagyon kevés barátom van, és abban sem vagyok biztos, hogy jól kezelem a konfliktushelyzeteket. Igyekszem teljes értékű életet élni, van egy csodálatos párom - akinek rengeteget köszönhetek -, és van egy édesapám, illetve egy mostoha anyukám, akikre mindig számíthattam.

Mára megbocsátottam édesanyámnak, de sajnos nem tudok már érezni iránta. Hiába akarok, a helyét a szívemben magával vitte aznap reggel, amikor kilépett az ajtón.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?