Némán szenvedek - az én tragédiámon ne csámcsogjon senki!

"Hiszek benned, te szemét!" - olvasta fejét csóválva a kritikus. Így ér véget a regény? Én nem ezzel fejeztem volna be. Legfeljebb "Hiszek neked." Aztán megvonta a vállát - a szerző ezt írta, és kész.

Nézett a semmibe. Ha hiszek benned, akkor nem mondom azt, hogy te szemét. Logikailag sántít. Egy szemétben nem hiszek, legfeljebb a szemétnek elhiszem, amit mond. Le kellene szállnom erről a csontról, intette magát. Három nap múlva leadási határidő.

A pincérlány szó nélkül letette elé a kávét. Törzsvendég, tudják, hogy dolgozik, ilyenkor nem kell hozzászólni. A tejszínhabot külön tányéron. Így szereti. Annyit tesz bele, amennyit akar, és annyit eszik meg kanalazva, előtte megmerítve a kávéban, amennyit akar.

A szomszéd asztalnál közben húzgálják a székeket, három nő telepszik le. Csinosak, ápoltak, több, mint középkorúak. Azonnal beszélni kezdenek, mintha csak egy levegővételnyi szünet telt volna el a múlt heti kávézásuk óta. "Vali, te szerencsés vagy, tényleg szépen éltek, de én már háromszor elköltöztem" - mondja az egyik.

Ha leírom erről a regényről, amit gondolok, engem megköveznek - zakatoltak tovább a kritikus gondolatai. Hogy merészelek egy Nobel-díjas írót bírálni? Jó ez a zsongás, de lehetnének csendesebbek a szomszéd asztalnál, olyanok, mint egy kas csirke.

Hallja, ahogy a kékruhás nő válaszol. - Margó, te sok mindent nem tudsz rólunk, ne irigyelj! - Ahogy beszélt, nem mert ránézni a másikra. Elfordította a fejét, hogy felemelhesse a tekintetét, talán így nem csordul ki a könnye. Nem akarta, hogy a többiek lássák. A kritikus ugyanebben a pillanatban nézett fel a papírjaiból. A tekintetük találkozott...

A nő elhallgatott, megfeszítette hasizmait, érezte, hogy a gyomra felemelkedik egészen a bordáihoz. Most jó. Stabil feszesség, zokogás kivédve. Bal kezével megigazította a homlokába hulló fürtöket, közben vett egy jó mély levegőt, és könnyedén legyintve, mint aki be is fejezte a történetet, leeresztette kezét az ölébe. Gyűlölte a gyöngeségét. Ne lássa meg senki!

Forrás: Shutterstock

Ennél jobban csak a férjét gyűlölte, "azt a szemetet", ahogy magában hívta. De kifelé nem. Ne csámcsogjanak rajtuk. Fájt a csuklója - lejjebb húzta a pulóverét, ne lássák meg a véraláfutást.

"Miért gyanúsítasz?!" - üvöltötte a férje lila fejjel, eszelős tekintettel tegnap, ő pedig az elkenődött rúzst nézte a gallérján. "Miért gyanúsítgatsz mindig? Felelj!" Egyre hangosabban ordított, teljesen behergelte magát, már abban az állapotban volt, amikor a saját hazugságait is elhitte. Ki akart menni a szobából, de a férfi elkapta a karját és megcsavarta. Térdre esett a fájdalomtól, érezte, csavarodik a csuklója. Már alig látott, csak kapkodott a levegő után. "Elhiszed már, hogy nem csaltalak meg? Mikor hiszel már bennem?"

Megint megcsavarta a csuklóját. A nő minden erejét összeszedte, és kétségbeesetten nyögte: "Hiszek benned..." A szorítás engedett, ő leesett a földre, még hallotta, hogy a férfi kimegy, és becsapja az ajtót. "Te szemét!" - suttogta, mielőtt elájult a fájdalomtól.

A kritikus minden illemszabályról megfeledkezve nézte a nőt, amint megjátszott könnyedséggel a haját igazítja, ahogy lila csuklójára ráhúzza a pulóver ujját, és szinte látta, hallotta a jelenetet, amit a nő elhallgatott.

"Mit hozhatok?" - állt meg mellette a felszolgáló. A nő megrezzent a hangra, a csuklójához kapott, gépiesen elmosolyodott, és mézes teát rendelt.

A kritikus hirtelen írni kezdett a másik asztalnál.

Tatár Rózsa

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?