Lassú öngyilkosság, ha az elérhetetlenre vágysz!

Nem olyan régen véletlenül belebotlottam egy idézetbe, ami elgondolkodtatott:
"A változás olyan ajtó, amelyik csak belülről nyílik." Tom Peters mondta ezt, a világ egyik legbefolyásosabb menedzsment guruja.

Ha visszatekintek fiatalabb önmagamra, szinte hihetetlen, milyen naiv, tudatlan liba voltam. Elhittem, hogy minden úgy fog történni, ahogy elterveztem. Felépítettem magamban egy hupilila álomvilágot, vattacukros stílusban. Egy olyat, amiben boldog feleség vagyok. Teljesen megszállottja lettem a gondolatnak, hogy megtaláljam azt a férfit, aki lesi a kívánságaimat, évente háromszor elvisz nyaralni, és akivel majd tündéri gyerekeket nevelünk. És aki nem illet bele ebbe a képbe, azon egyszerűen keresztülnéztem.

Ezzel együtt magamnak is gyártottam egy szerepet: én voltam Miss Tökéletességmániás. Lassan, észrevétlenül eluralkodott rajtam a perfekcionizmus, ami sosem csillapodott. Az agyam mindig azt zakatolta: nem vagy elég jó. Mindenben hibátlanul akartam teljesíteni, és ha valami nem úgy sikerült, jött az önostorozás.

A kudarc mértékétől függően hetekig, hónapokig rágódtam dolgokon, és mindig arra a következtetésre jutottam, hogy csakis én vagyok felelős a történtekért. Nem tudtam elengedni az elérhetetlen vágyaimat, görcsösen kapaszkodtam beléjük, mint fuldokló a mentőövbe.

Szerencsére megváltoztam. Hihetetlen, milyen hatalmas kontraszt van a múltbeli és a jelenlegi énem között. Ha visszanézek, úgy érzem, az akkori gondolataim, érzéseim nem vittek közelebb a boldogsághoz, sőt, inkább távolabb sodortak tőle. Sok-sok tapasztalás, kisiklás, csalódás kellett ahhoz, hogy elfogadóbb legyek saját magammal és másokkal. Persze a változás nem ment könnyen és rengeteg sírással járt.

Forrás: Shutterstock

Az évek során számos olyan helyzet állt elő, amikor nem akartam kilépni a komfortzónámból, de nem volt más választásom. Akkor nagyon fájt, utólag mégis hálás vagyok ezekért a szituációkért. Ugyanis ezek alakították a személyiségemet olyanná, amilyen most vagyok.

A változás elkerülhetetlen, és belülről történik kifelé. Még nem vagyok az út végén, de egyre biztosabb léptekkel haladok előre. Persze vannak akadályok, amiket nehezebben tudok átugrani. Például a mai napig küzdök azzal, hogy levetkőzzem a segítségkérés iránti gátlásomat. A középiskolában én voltam, akihez bárki fordulhatott tanácsért, támogatásért. Így utólag visszanézve látom, hogy ez valami mélyen gyökerező félelem lehetett. Mindenkinek meg akartam felelni, és folyamatosan külső megerősítésre volt szükségem, mert belül nem voltam stabil.

Most is nehezen tudom felvállalni, ha néha gyenge vagyok, vagy nagyon félek valamitől. Ám összességében elégedett vagyok a 42 éves önmagammal. Érzem, hogy letisztultabb, nyugodtabb az életem, és már nem nyomaszt a "tökéletesnek kell lennem" érzése. 20 év alatt eljutottam a belső békémhez, és most azon dolgozom, hogy a továbbiakban is így maradjon minden.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?