A te pasid is sokat ül a gép előtt? Hidd el, nem tragédia!

Nem egyszerű összeegyeztetni két különböző életvitelt, ha van valami, amiben teljes ellentétet képeztek - de nem lehetetlen. Semmi sem az! Én személy szerint sosem voltam oda a videójátékokért. Hamarabb ülök le olvasni, írni, horgolni, pókerezni vagy épp kaszabolós viking filmeket nézni, mint játszani a gép elé. Viszont azt hiszem, a mi generációnk pont az a vízválasztó, ami majd kitermeli a menő nagyikat és nagypapákat, akik simán leülnek az unokával gépezni.

Persze, először igencsak meglepődik az ember lánya, mikor a párja bekapcsolja a gépet, bepöccinti a hangszórót, és valami számára ismeretlen játék kel életre. Közben egy új program is megnyílik, majd 5-10 - számomra - vadidegen ember kezd beszélni. A haverok, ahogy később megtudom. Nagy örömmel üdvözlik egymást: "Csá, Kocka!" Vicces tud lenni, ahogy felnőtt férfiak a másodperc töredéke alatt visszatérnek tini koruk fénykorába...

Így születhetett meg például a "Hol van már a Hero?" vagy a "Hol a heal?" kérdés. És értik is, miről beszélnek. Legalábbis feltételezhető, hogy nem a levegőbe halandzsának egész nap. Mintha egy másik világba kerülnék, semmit, de valóban semmit nem értek az egészből. Annyit látok, hogy a párom leül a gép elé, és onnantól kezdve elvágta magát a külvilágtól. Beszélhetek hozzá, bólogat is, sőt, néha válaszol, de másnap semmire sem emlékszik az egészből. (Hiába is tagadja!)

Egy nap felvillant a villanykörte a fejem felett. Ki kellene próbálnom. Ideje lenne megtudni, mi ez az annyira jó cucc, amitől emberek milliói vágják hanyatt magukat. A játék neve World of Warcraft volt, röviden csak WoW. Mint minden kezdő, én is bénáztam, de lelkes tanítóm volt. Elmagyarázta egyszer, kétszer, háromszor, százhuszonháromszor.

Választottam egy karaktert - persze azt, amelyik a legjobban néz ki -, majd elindult a játék. Ilyenkor megjelenik egy erdő, város vagy bármi, ahol mit sem sejtve sétálsz, majd paff, meghaltál. Nem láttam, miért, hogyan vagy ki ölt meg. És ez ismétlődik újra és újra.

Jelenleg a középbéna kategóriánál tartok. Mindig én vagyok az, aki leesik a szikláról, és aki elsőként hal meg minden lehetséges módon. Nem viszem túlzásba, időszakonként játszom csak. Szerintem egyébként sok esetben túl van lihegve, ha valaki sokat játszik a gépen. Nyilván vannak élethelyzetek, amikor már függőségről beszélünk, de nálunk ilyenről szó sincs. A játék egy hobbi, ami kicsit kizökkent a szürke hétköznapokból. Ami elfeledteti, mennyit szívsz a melóhelyen, és hogy mennyi csekket kell feladni a jövő héten.

Most pedig tedd a szívedre a kezed, és válaszolj! Jobb lenne, ha a párod játék helyett a kocsmában vedelne? Szerintem nem...

Nyitókép: Shutterstock