Mindent meg kell bocsátanom neked, csak mert az anyám vagy?

Hosszú éveken át gyűlöltem az anyámat. Miután 18 évesen elköltöztem otthonról, a gyűlölet átfordult szimpla haragba, és egészen a húszas éveim közepéig úgy éreztem: soha nem bocsátok meg neki.

Nem fogom megbocsátani, hogy hétéves koromban elüldözte otthonról szeretett apámat. Nem bocsátom meg, hogy onnantól kezdve rajtunk, a gyerekein élte ki a fájdalmát, és pokollá tette az életünket. Úgy éreztem, soha nem leszek képes elfeledni a karácsonyokat, amikor rendszeresen összeverekedett apámmal, aki látogatóba jött hozzánk.

Hogy is mondhatnám, hogy spongyát rá, mikor menetrendszerűen kitett bennünket az utcára, és a nagyanyánkhoz kellett mennünk? Felejtsem el azt, hogy számtalanszor próbálta a szemünk láttára felvágni az ereit, hogy leitta magát a sárga földig és verte a testvéreimet?

Ezek a vétkek nagyon sokáig megbocsáthatatlannak tűntek. Még most is beleborzongok, ahogy ezeket a sorokat írom, mert minden egyes emlék olyan, mintha tegnap történt volna. Lassan harminc éves vagyok, de még mindig félek a múlt árnyaitól. Pedig már nem is kísértenek. Évente már csak egyszer álmodom azt, hogy anyám meg akar ölni engem, vagy valakit, akit szeretek. Ezt kaptam tőle: lelki sebeket, borzalmas gyerekkort és rémálmokat. És akkor még bocsássak meg?!

De mégis megbocsátottam...

Az embernek. Annak a szerencsétlen, gyenge embernek, aki az anyámnak nevezi magát és aki hasonlóan pocsék gyerekkort tudhat magáénak. Képtelen volt tanulni a saját múltjából, ezért inkább elszarta a családja életét. Megkapta a lehetőséget, az álomférjet, a lakást, a gyerekeket és mindent mást ahhoz, hogy meggyógyítsa saját megtört szívét. Hogy olyan életet éljen, amilyen neki nem jutott. Csakhogy eltékozolta az ajándékot, amit kapott - és azt érte el, hogy gyerekei ugyanúgy gyűlölik, ahogy ő az anyját.

Szóval, pár éve megbocsátottam az embernek. De csak magamban. Hogy nekem jobb legyen, békére leljen lelkem. Nem azért, mert ő az anyám és megérdemli. Hiszen be sem látja a hibáit. Azt hiszi, tökéletes anya volt és mindent megadott nekünk. Szerinte mintaanya volt. Ez a legbosszantóbb az egészben. Soha nem kért bocsánatot azért, mert tönkretette az életünket, de elvárja, hogy segítsünk neki és gondoskodjunk róla. Mert ő az anyánk, mi meg a gyerekei vagyunk, és ez a dolgunk.

Forrás: Shutterstock

Biztos vagyok benne, hogy mindezek után más az anyja felé sem nézne, és leírná egy életre. Ismerek is olyat, aki megtette. Ám én és a két testvérem megsajnáltuk. Mert már nincs hatalma felettünk, nem tud ártani nekünk. Már csak a meggyötört emberi lényt látjuk benne.

Különben is, mi értelme lenne a haragnak? Jobb lenne, ha elfordulnék tőle? Ettől még nem válnának meg nem történtté a dolgok, semmivel sem lenne jobb az életem. Valószínűleg megérdemelné, hogy magára maradjon és szenvedjen, csak mi ilyen idióták vagyunk, hogy sajnáljuk őt. Viszont ettől még az tény, hogy anyaként megbukott.

Nem tudjuk őt anyaként szeretni, sem tisztelni - elfogadni pedig pláne nem. Csak tesszük a dolgunkat, és nem hagyjuk szarban. Kötelességtudat, az van bennünk. Viszont mikor néhanapján mégis előbújik belőle az ördög, messzire elkerüljük vagy leteremtjük. Eléggé felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy azt mondjuk: nem kérünk belőle. Tiszteljük és szeretjük magunkat annyira, hogy nem hagyjuk, hogy még egyszer bármilyen szinten is hazavágja az életünket.

Az, hogy az anyánk, nem jelent semmit. Megszült minket, és ennyi. Megértjük, hogy a többi testvérünk nem bocsátott meg neki. Nem is biztatjuk rá őket. Talán egyszer eljutnak arra a pontra, amire mi, de az is lehet, hogy nem. Egyedül az biztos, hogy csak mert van egy anyánk, ugyanolyan ember, mint a többi. Ugyanúgy vétkezhet, és ugyanúgy lehet rá haragudni, mint bárki másra.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?