Veled végre elhihetem, hogy a szerelmünk örökké tarthat.

Mai napig megdöbbenek azon, milyen keserédes illúziókba képes magát hol ringatni, hol kergetni az emberi agy.

Mai napig meglepődök azon, hogy mégis mennyivel gyönyörűbbek az ébren álmodott álmok a csak a fejünkben létező, szépnek hitt kreálmányoknál. Én már nem hittem, hogy létezik ilyen. Vagyis azt nem hittem, hogy nekem is járhat. Valamikor régen még tudtam, de most villámcsapásként ért a rég elfeledett érzés kézzel tapintható, éber állapotban való átélése. Kinyitom a számat, és nem jönnek ki a szavak, nem rendeződnek szép sorban egymás mögé - csak a szívemben kóvályognak a szédelgő mondatok.

Rég mondtam ilyet, de boldog vagyok.

Nemcsak félálomban ölelve magamhoz a boldogságot, hanem valójában. Eddig nem igazán hittem el, hogy lesz még alkalmam ezt átélni. Valójában egy olyan világra nyitottál nekem ajtót, ami ezidáig ismeretlen volt előttem. És most végtelenül hálás vagyok neked ezért, bármi is lesz a továbbiakban.

Szinte látom magam előtt a csillogó szemed, és óhatatlanul is mosolyogni támad kedvem. Szakadoznak bennem az összeállásra kész gondolatok, és erőnek erejével próbálom magamból kipréselni a mondatokat, amik olyan elevenen élnek az agyamban. Mégis megbénítod a tudatomat, mindenemet, és most képtelen vagyok élesen gondolkodni. Minden összerakottnak tűnő mondatom közé beékelődik a hiányod. Nem tudok mással törődni most, csak azzal, mikor látlak újra. Épp, mint egy tizenéves tini, aki az első szerelmére vár: pedig ezen az időszakon már jócskán túl vagyok.

Nem tudom, mi történik most velem, és nem is akarom érteni, még akkor sem, ha talán csak álmodom az egészet. Annyira élesen valóságos, hogy reggelente ébredés után szinte összerezzenek, mikor magamhoz térek és látom, hogy mindaz, amit álmodtam, mégsem álom volt.

Forrás: Shutterstock

Fura dolog ez, mikor az ember annyira megszokja az álmai között való létet, hogy fel sem tudja fogni, ha végül valósággá válnak. A dolgok szinte sosem úgy történnek, ahogy várjuk, és én csak állok, és csodálkozom, és fogalmam sincs, mit mondjak, mihez is kezdjek... Pedig annyi éven át vágytam arra, ami épp most történik velem.

Csak fekszem a két ölelő karod között, és lélegzetvisszafojtva hallgatom, ahogy dobog a szíved. A boldogság akaratlanul is mosolyra húzza a számat, és próbálom a fejem minél jobban a karjaidba temetni, mintha így örökre itt maradhatnék, és nem kéne többé nélküled ébrednem. Aztán lassan álomba szenderülök, de ahogy újra kinyitom a szemem, ismét téged látlak meg először. Épp úgy, ahogy az utolsó pillanatban: engem ölelve, álmosan - talán meg sem moccantál egész éjjel, míg az álmom őrizted.

Köszönöm, hogy türelemre intesz, amikor én már nem bírok magammal. Köszönöm, hogy elviseled, ha olyan vagyok, amilyennek nem kéne lennem, és letudod annyival az egészet, hogy semmi baj - meg sem várva bármiféle magyarázkodást. Köszönöm, hogy így, hibákkal teli is megfelelőnek tartasz magad mellé. Köszönöm, hogy jó vagy hozzám, és egyáltalán köszönöm, hogy vagy. Köszönöm neked, mivel nem is tudom, kinek kéne megköszönnöm, hogy egymásra találtunk. Tényleg nevetséges és hihetetlen a kettőnk története, de én úgyis épp az ilyen realitástól elrugaszkodott sztorikat szeretem.

És én, az örök álmodozó, tényleg hiszem, hogy ez most örökké tarthat. Úgy igazán.

Fotó: Mudra László/
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?