Egész életemben lenéztem a szüleimet - pedig végig igazuk volt!

Ezen a napon viszont végül kicsit másképp alakultak a dolgok. Ott ültünk a teremben legalább másfél tucatnyian: mind más időben születtünk, más körülmények között nőttünk fel, egy közös volt csak bennünk: hajtunk a világ mókuskerekében, annak reményében, hogy egyszer hátha nyugalomra lelünk. Csak ültünk, hallgattuk a videót, és érezni lehetett, hogy ezúttal valami tényleg átjött mindenkinek.

Sinek mondandója sok kirakóst tett bennem helyre. Nagyobb lett a kép, és kicsit tisztább is - viszont olyan súly került emiatt a vállamra, amitől képtelen voltam megmozdulni a székben. Mert oké, tudom, hogy rólam beszél, és most már ezt is értem magamban, de ettől még nem tudom, mi a megoldás...
Életem első 25 évében képes voltam mindent a szülői nevelésre fogni. Hiszen ők adták az instrukciókat, mikor én még azt sem tudtam, melyik a bal és melyik a jobb kezem.

Annyit hangoztatták, hogy milyen különleges tehetséggel születtem, hogy aki nem ért fel hozzám, azt csak lenézni lehetett. De én nem mertem hinni nekik és ennek megfelelően cselekedni - mert attól féltem, hogy ha felhívom magamra a figyelmet, akkor valaki majd megmutatja, hogy semmivel sem vagyok tehetségesebb vagy különlegesebb, mint az átlag.

Szürke kisegérré váltam, aki idősebb barátnőkhöz menekült - hátha ott több a tudás, több a segítség, nagyobb az elfogadás. És hátha segítenek nekem különlegessé válni. A húszas éveim elején jártam ezekben az időkben, tele kérdéssel, hovatartozási problémával, megfelelési vággyal és küzdelmekkel.

A stabil 200 km távolság köztem és a szüleim között sok mindent helyretett - legfőképp bennem. Úgy érzem néha, hogy túl későn értettem meg, mit tettek értem, és én mennyire nem voltam hálás. Bánom, amikor tiniként közöltem velük, hogy ők vállaltak engem, felelősséggel kellett volna tenniük - persze ez akkor történt, amikor nem engedtek el egy újabb buliba. Most már tudom, hogy a felelősségvállalás maximumát produkálták, és emberfeletti türelemmel várták meg, míg a legkisebb lányuk feje lágya végleg be nem nő.

Persze emiatt bennem csak még nagyobb a lelkiismeret-furdalás. Hiszen ők végig tudták, hogy nincs igazam, és azt is, hogy egy napon erre én is rá fogok jönni. Persze pozitívan is nézhetjük a dolgot, hiszen legalább megértettem mindazt, amit hosszú éveken át nem.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock