Férfivélemény: A monogámia már kiment a divatból?!

Utálom ezt a mostani világot. Tudom, van az a mondás, hogy "nem a világ egy szar hely, csak te vagy seggfej". De szerintem pont a seggfejek nem érzik, hogy valami nagyon nincs rendben.

Több olyan cikket is olvastam, ami arról ír, hogy a hosszú távú monogám kapcsolatok kora már leáldozott. Örülhetsz, ha egy házasságban van 7-8 jó éved - aztán úgyis annyi neki. Itt tartunk, vagy erre haladunk. Persze tudom, "régen" (mert mi a francot is jelent ez a régen valójában?) sok esetben csak azért maradtak sokáig együtt az emberek, mert nem volt más opciójuk. Nem minden sírig tartó házasság volt végig meseszép, szerelemmel és szeretettel teli - bármennyire is szeretnénk így gondolni rá.

Egyszerűen csak nehezebb lett volna új életet kezdeni, mert külön anyagilag sem tudták volna menedzselni az életüket, ráadásul a kor erkölcse sem nézte ezt jó szemmel. A válás egy bélyeg volt, és a nyílt házasságtörés is. Nem lehetett csak úgy ugrálni ide-oda. Nem volt ilyen szabadság és ennyi lehetőség. A mostani embereknek meg csak lehetőségük van, amivel baromira nem tudnak élni.

Most jön az a rész, ahol leírom a közhelyet, hogy: már nem javítunk meg semmit, hanem inkább újra cseréljük. De én ezt kiegészítem azzal, hogy szerintem igazán el sem kell, hogy romoljon. Egyszerűen csak jobbat akarunk. Nem kell, hogy valami teljesen el legyen csesződve, elég, ha azt hisszük, lehetne még jobb is.

Ez a mi korunk nagy átka. Nem menekülünk kardok, bombák és puskagolyók elől, nem fenyeget az éhezés, de nem is tartanak össze olyan célok, amikkel a fenti gondolkodásmódból ki lehetne törni. Mi csak azt akarjuk, hogy jobb legyen, izgalmasabb legyen, színesebb legyen! KURVA BOLDOGOK AKARUNK LENNI!!!

A boldogság pedig egy színes lufi. Ráadásul valami ócska kínai gyártmány, amit ha felfújsz, azonnal ki is durran. Nem létezik olyan, hogy tartós boldogság. Az egy pillanat, egy illékony érzés, ami néha megcsap: igen, ez most boldoggá tett. De ez nem marad így, nem vághatod zsebre, és nem is viheted magaddal egész nap. Ahogy egy nagy buliban a haverokkal, félrészegen tök boldognak érezheted magad, majd jön még pár ital, és az egész boldogságot kihányod a WC-be. Ha akkor megkérdezik tőled, hogy "Na, hogy vagy?", biztos nem azt fogod mondani, hogy boldogan...

Viszont élvezni lehet azt, amit csinálsz, hosszú távon is. Lehet élvezni egy edzést, attól függetlenül, hogy közben ki akarod köpni a tüdődet. Élvezhetsz egy nehéz feladatot, miközben érzed, hogy "Basszus, csak megbirkózom vele, király vagyok, szeretem ezt!" És élvezni lehet egy kapcsolatot is, akkor is, ha néha balhéztok, és olykor eszedbe jut, hogy ha nem lennél ilyen baromi lusta, akkor éjszaka megfojtanád egy párnával...

Forrás: Shutterstock

 

Ez az, amire fókuszálni kellene (nem a fojtogatásra). Arra, hogy élvezetessé tegyük az életünket - és akkor olykor-olykor beköszön hozzánk a boldogság is. De akkor így kellene hozzáállni az egészhez.

Ehelyett mi van? Instant boldogságokat kergetünk (tele van ez a cikk közhelyekkel, nem is értem, miért olvasod), durrogó tűzijátékokat, újabb lufikat, még egy ócska orgazmust egy lépcsőfordulóban. Valamit, amiről azt hisszük, jobb lesz - még ha csak átmenetileg is. Már senki nem néz le ezért, hiszen mindenki ezt csinálja. Maximum cinkos összekacsintásokat és képzeletbeli vállveregetést kapsz azért, ha szar ember vagy. Mindenki az.

Szóval, a hosszú távú monogám kapcsolatok nem divatosak annyira, mint a válás, a félrekefélés vagy az, ha 40 éves szingliként mindenkivel felelőtlenül lefekszel. Hiszen ha ezeket csinálod, tulajdonképpen egy kibaszott hős vagy, aki csak mindent meg akar tenni azért, hogy boldog legyen. Jó katonája vagy tehát ennek a hedonista harcnak.

És ugye, mi magunk is olyan gyorsan és olyan sokat változunk, hogy irreális lenne az az elképzelés, hogy évtizedeken keresztül egy ember mellett maradjunk. Egy kapcsolat 5-6 év alatt kiég, mi pedig megváltozunk, és valami másra, valaki másra vágyunk. Úgyhogy praktikus szempontokból érdemes lenne 5 évente párt cserélni - ahogy autót is, ugye. De erről kellene, hogy szóljanak a kapcsolatok?

Hogy lehet belemenni egy párkapcsolatba úgy, hogy lesz pár jó évünk, aztán elválnak útjaink? Lehet és érdemes valakit csak kicsit szeretni? Úgy félgőzzel, az érdekeinket szem előtt tartva? Már az érzéseink sem érnek annyit, azok is elhasználódnak, elkopnak, lejár a szavatossági idejük?

Mert én azt hiszem - és mindig is úgy gondoltam -, hogy akkor érdemes valakivel komoly kapcsolatba kezdeni, ha azt érzem, meg tudnék halni érte, vagy meghalnék nélküle. Ami persze idővel változhat - és mégis túléljük a szakítást -, de az alapelv nem változik: szeretlek téged, még önmagamnál is jobban, és nem akarok B-tervet.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?