Megleckéztet a szerelem, ha nyelvet nyújtasz neki!

Nem egy hivatalban akartam, hanem a természetben. Fák, bokrok, tó, érintetlen legyen az egész. Jó, azért teszünk ki székeket, és lesz anyakönyvvezető, de akkor is! Csak mi: a szeretteink és a szerelem. Mert én sosem hittem, hogy van ilyen.

Nekem szilárd elképzelésem volt. Még harminc alatt leszek, amikor megismerkedünk, járunk két évig, ennyi idő alatt bőven megismerjük egymást, már semmi meglepetés nem történhet. Aztán eljegyzés, kitűzzük az esküvő időpontját, azt megszervezni legalább egy év. Összeházasodunk, ekkor 31-32 év körüli vagyok. És elkezdjük a közös életet. Azt még nem tudtam, melyik lesz előbb, gyerek vagy lakás, de az biztos, hogy nem akarok öreg szülő lenni. Ez volt a terv. Részletes, alapos, mindenre kiterjedő.

Huszonöt körül már tudatosan keresgéltem, az én időmet ne pazarolja senki! Először azt gondoltam, jó ötlet elmondani, hogy mit keresek és miért. De vagy azonnal leléptek, mert komoly kapcsolatban gondolkodom, és ők még élni akarnak, vagy csak azért maradtak, mert tetszett nekik az elképzelésem. Ez itt a lényeg: az elképzelés tetszett nekik, nem én. Bár az én fejemből pattantak ki, de a fejem már nem tetszett, meg a többi dolog sem, ami onnan jött. De pár hónap alatt ez kiderült.

A társkeresőzés gondolata megérintett, de nem vágtam bele. Odaírjam az adatlapra, hogy komoly kapcsolat, házasság, gyerek, és már két éves csúszásban vagyok? Ki ír ki magáról ilyet? Hát maradtam a hagyományos módszereknél. És mentegettem magam a sikertelenségem miatt: túl görcsösen akarom, hogy a tervem valóra váljon.

Úgy terveztem, harmincnégy évesen már a családalapítás felé robogok megállíthatatlanul, ehelyett a HÉV-vel zötykölődtem haza Szentendrére egy húzós nap után, amikor megláttam. Azt vettem észre, hogy engem néz, mosolyog. Majd amikor a végállomáson egyszerre szálltunk le, még szólt is nekem, hogy ilyen szőke hajat még soha nem látott. Szar duma, gondoltam, de nem mondtam neki, mert valami olyan bájjal mondta, hogy kíváncsi lettem. Folytasd, hallgatlak!

És akkor tényleg megállt forgásában a világ, azt sem tudtam, merre kell hazamenni. Basszus, tényleg van ilyen?! Már este ismerősök lettünk a Facebookon, és igyekeztünk mindketten úgy intézni, hogy vagy reggel vagy este összefussunk a HÉV-en. Párkapcsolati státusz, közös fotó neki sem volt az idővonalán, ezt jó jelnek vettem.

Néha direkt a későbbivel mentem haza, hogy találkozhassunk. Álltam, vártam, és közben olyan boldog voltam, mint most, amikor itt várom őt az anyakönyvvezető előtt. A szemem tele könnyel, hogy igen, én annyira szeretem őt, a hibáit is, bár az nem sok van. Nekem ő a tökéletes, annyira szép, hogy erre már nincsenek szavaim. Szólni sem tudok, csak nézem, ahogy közeledik felém. "Gyere lassabban" - szólnék neki legszívesebben, de nem megy, mert ver a szívem, dübörög a vér a fülemben, a könnyeim már az államon csurognak - én vagyok a legboldogabb vőlegény!

Nyitókép: Shutterstock