Én választok párt, vagy a testem?

Hányszor halljuk ezt a mondatot, elsősorban nők, ritkábban férfiak szájából! És nyilván van ebben némi igazságtartalom, mert egy szép, de kőbunkó férfival kevés nő szeretne együttélni, ahogy egy sekélyes nő babaarca sem sokáig vonzó a férfiak számára, legalábbis azok a pasik, akiket én ismerek, ezt állítják.

Ugyanakkor akárhogy küzdünk ellene, igenis megnézzük, kivel állunk szóba. És itt most nem a fehérlovon bevágtató szőke hajú, kék szemű hercegre és a fele királyságára gondolok, hanem arra, ha akarjuk, ha nem, a tudatos döntéseinknél sokkal nagyobb erők munkálkodnak a háttérben, amikor párválsztásról van szó. A kulcsszó: genetika. Na meg az evolúció törvényei. De miről is van szó valójában?

Sokat kutatják a témát, és a szakemberek arra jutottak, hogy bármennyire is ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a kiválasztás saját, tudatos döntésünk volt, a biológia már azelőtt átveszi az irányítást, hogy egyáltalán eljutnánk odáig, hogy döntenünk kellene. Okos tudósok szerint a sok lehetőség közül a genetikai szempontból ránk leginkább hasonlító embert tartjuk a legvonzóbbnak, már csak azért is, mert mindannyiunk első és legfontosabb szempontja a génjeink átadása, továbbvitele.

A férfiak az olyan nőket keresik, akiknek már a megjelenése is az ösztrogén-progeszteron egyensúlyról árulkodik, azaz van cici, kerek csipő, egészségesen karcsú derék, és egyebek. Mindez nem szól másról, mint hogy egészséges utódokra vágyunk. Akkor is, amikor azt gondoljuk, hogy még nem szeretnénk gyereket, ez a testünket és a hormonjainkat egy cseppet sem érdekli.

Na és az illatok! Egyszer volt egy olyan pasim, aki tényleg nagyon tetszett, valóban szerettem vele időt tölteni, de csak addig, amíg nem kellett közel kerülni hozzá. A testének az illata egyszerűen taszított, nem tudtam megszokni, így pár hónap után szakítottam vele. A kutatók szerint mindenki a sajátjához képest ellentétes illatot választja - ebben állást foglalni nem tudok, mert ahogy te sem, én sem érzem a sajátomat.

Amikor megismertem a férjemet, nem gondoltam, hogy azon túl, hogy az "esetem", lenne bármi tudatos a vonzalmamban.

Mit láttam én?

Magas, erős, sportol, dolgozik, humoros, okos, mindig mosolyog, a hangjában is van valami bizsergető. Ha beszélgetni próbálok, nem hallgat, de sokat sem beszél. Nem akar folyton simogatni, meg puszilgatni, ami szintén jó pont volt, mert nem bírom, ha folyton tapogatnak. Tervei vannak, jövőképe, sokat olvas, szereti a zenét, bár nem tud, mégis szívesen énekel velem. És, ami a magamfajta kutyaorrú embereknek nagyon fontos: jó az illata.

Mit látott ő (saját bevallása szerint)?

Arányos, egészséges és sportos, de nőies testű lány, hosszú, sötétbarna hajkoronával, egészséges fogsorral, imádnivaló mosollyal és vicces tüsszentéssel. Ugyanakkor tájékozott, logikus gondolkodású, érzelmes, de nem érzelgős, nem tapadós, nem kapaszkodó, szabad, független ember, aki mindig kimondja, amit gondol. Hogy az előbbiekből mi maradt meg mostanra, azt ne firtassuk, de utóbbi tulajdonságokat remélhetőleg még mindig birtoklom.

Aztán persze összeköltöztünk, esküvőnk is volt és lett egy rakás gyerekünk, de nincs ebben semmi különös, az élet már csak ilyen, igaz? Két ember megtetszik egymásnak, egymásba szeretnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na, persze, igazi tündérmese... Éppenséggel lehetne az is, csak sajna közben azért történnek a kapcsolatban olyan dolgok, melyekről Andersen nem írt, Walt Disney pedig nem "rajzolt".

No, térjünk vissza a férjemhez, aki meglepően sok mindenben hasonlít rám, legalábbis genetikai szempontból. Nincs annál utálatosabb dolog, mint amikor azt hallja az ember, hogy a nők az apjukat, a férfiak az anyjukat választják, és ez így nem is teljesen igaz. Ám tény, hogy az apám viszonylag magas, erős, ex-ökölvívó. A férjem pedig határozottan magas, erős és ő is küzdősportol. Apám nem igazán van oda az ölelkezős emberekért, ebben is egyeznek a férjemmel, ráadásul mindketten rengeteget olvasnak. Emellett, ha azt is elárulom, hogy két testvérem van, akkor talán az is egyértelmű, hogy mindketten szeretik a gyerekeket.

Az én „esetem" pedig pont ilyen: magas, erős, védelmező, gyerekszerető, tájékozott, teret hagyó férfi.

Ha a férjem azt mondaná, olyan vagyok, mint az anyja, vérig sértődnék, de tény, hogy anyósom is sokat olvas. Épp, mint én. Határozott, amit eltervez, azt megvalósítja, ahogy én. Gyorsan reagál, gyorsan dönt, mint én - és ebben pont az ellenéte a fiának. Ha gondja van, nem titkolja, az őszinteség híve és a véleményét sem rejti véka alá, épp, mint a férjem felesége.

Az is nagyon érdekesnek tűnik, hogy a férjem, aki egy csendes, lassan döntő, megfontolt ember épp az ellentétét választja és fordítva. Ezt biztos te is tapasztaltad már a kapcsolataidban, ám ez már egy másik téma...

Nyitókép: Shutterstock