Kidobott a pasim, mert "megerőszakoltam" álmában (18+)

A kezem végigsiklott a kidolgozott, izmos hasán, és pár másodperc után megtaláltam, amit kerestem. Óvatosan csináltam, nehogy felébresszem, és ő semmit sem fogott fel az egészből. Az ujjaimat lassan a farka köré fontam, megmarkoltam és gyengéden megszorítottam. Éreztem, ahogy lüktet benne a vér. Hirtelen megmozdult, horkantott egyet, de azt se vettem volna észre, ha felébred, mert a fejem már megindult az ágyéka felé.

Nem tudom, hogy ezután mi történt, mert csak arra emlékszem, hogy a földön ülök az ágy mellett, fáj a fenekem és sajog a jobb karom. Peti ott térdelt az ágyon és nemcsak a férfiassága duzzadt, de az erek is a homlokán. Láttam ahogy mozog a szája, fröcsög belőle a nyál és hevesen gesztikulál, de egyetlen szavát sem hallottam. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor a fejem fölött a nappali felé hajította a párnámat és a takarómat.

Másnap szakítottunk. Már nyoma sem volt az előző esti agressziónak, de nem tudta leplezni, hogy csalódott bennem, és mérhetetlenül mérges. Megkért, hogy mire visszatér, már ne legyek a lakásában. Azt mondta, muszáj elmennie és kiszellőztetnie a fejét, de abban már biztos, hogy nem akar együtt élni egy ilyen beteg és perverz nővel, aki képes a párját álmában megerőszakolni. Becsapta az ajtót, én pedig sem ellenkezni, sem könyörögni nem tudtam.

Az éjszakát a barátnőmnél töltöttem, elmeséltem neki mindent és habár nem mondta ki, tisztán láttam Szofi arcán, hogy mit gondol. Ez még neki is sok volt.

– Nem értem, mi rosszat tettem! - csattantam fel. - Ezerszer csináltunk már ilyet, és mindig élvezte. Sőt, kérte is, hogy szopjam le!

– De nem álmában, basszus. Komolyan nem érzed, hogy mennyire bet... - Jól hallhatóan lenyelte azt a szót, amit Peti is a fejemhez vágott akkor este.

– Mondd csak ki bátran, hogy te is azt gondolod, hogy beteg vagyok! Eszem megáll.

– Nem vagy beteg Mel, dehogy! De érezned kell, hogy ez mennyire nincs így rendben. Nem mászunk rá valakire akkor, amikor alszik. Ez olyan..., olyan mintha megerőszakolnád.

– Ti összebeszéltetek? Szó szerint ugyanazt mondod, mint Peti.

Szofival éjfélig beszélgettünk és csak úgy engedett lefeküdni, hogy megígértem neki, felkeresek egy szakembert. Folyamatosan próbálta tompítani a mondandója élét, hogy nemcsak az jár pszichológushoz, aki őrült, hiszen az egészséges embereknek is szüksége van arra, hogy valaki meghallgassa őket. Valakinek nekem is segítenie kell eligazodni életem erdejében.

– Hülyeség - gondoltam magamban, de már túl fáradt voltam, hogy vitatkozzak, ezért inkább megadtam magam.

Biztos voltam abban, hogy nekem nincs szükségem agyturkászra, nem vagyok beteg, csak szeretek szopni. Mi ezzel a baj?! Nem sok energiát fektettem a pszichológus felkutatásába. Beírtam a keresőbe, hogy "pszichológus, Budapest és XIV. kerület" és az első oldal legelső találatára írtam is egy e-mailt. Meg sem fordult a fejemben, hogy percek múlva válaszolni fognak, de ezután olyan gyorsan követték egymást az események, hogy hirtelen nemcsak időpontot egyeztettünk a dokival, de már ott is ültem a rendelőjében.

– Miért mosolyog? - kérdezte a doki, miután mindketten helyet foglaltunk.

– Ez az egész annyira szürreális.

– Az lenne?

– A szoba mintha a Terápia másolata lenne, és magáról akkor is megmondanám, hogy agyturkász, ha látnám sétálni az utca másik oldalán.

– Ez a póló és chino nadrág lenne a... hogy is mondta? Az agyturkászok egyenruhája?

– A tekintete elárul mindent. Egyszerre barátságos, hívogató, olyan ami megdelejez és azt sugározza, hogy nekem nyugodtan megnyílhatsz, nem lesz semmi baj. Azt sugallja, hogy itt biztonságban vagy, közben a röntgenszemével teljesen átvilágít és a lelked mélyére hatol.

– Nem is tudtam, hogy maga is szakmabeli.

Úgy nevetek, hogy megfájdul az arcom. – Nem éppen, csak sok sorozatot néztem és a pszichológusoknak is van archetípusa.

– Ez lennék én.

– Pontosan.

Meg kell hagyni, a doki érti a dolgát, mert anélkül fedtem fel magam előtte, hogy az egyórás terápia alatt bármit is kérdezett volna. Megbeszéltük, hogy hetente egyszer eljövök hozzá, és bár eszem ágában sem volt megjelenni nála legközelebb, mégis visszatértem. Hétről hétre egyre jobban vártam a kedd délutáni szeánszokat, hogy lefekhessek a kanapéjára (mint a filmekben...) és arra az egy órára biztonságban, nyugalomban érezhessem magam. A terápia igazi okát, a szopásos éjszakát csak a második hónapban említettem meg.

Megkedveltem a dokit, és minél többször találkoztunk, annál nehezebb volt előhozakodni ezzel a témával. Nem akartam, hogy másnak lásson, hogy ő is betegnek gondoljon. Minden ülés előtt elterveztem, hogyan fogom elmondani, végül teljesen véletlenül hoztam szóba és egy poénnal együtt ez a sztori is kicsúszott a számon. A doki türelmesen végighallgatta, majd perceken át ültünk néma csendben. Tisztán hallottam, ahogy a tolla serceg a papíron. A hosszú, kínos és egyre fájdalmasabb csendet aztán ő törte meg. A terápia során pedig akkor először letegezett.

– Tudod Melinda... nem hinném, hogy igaza van a barátaidnak. Te nem vagy beteg.

Felültem és igazán mélyen belenéztem a szemébe. – Biztos?

– Minden tettünknek oka van, és amit gyerekként megéltünk és láttunk, nagyban befolyásolja, hogyan viselkedünk, hogyan cselekszünk és miként fejezzük ki az érzéseinket később. Ha a szülők nem öleltek, mi nekünk sem ez lesz a szeretetnyelvünk. Ha az anyukánk behódolt az apánknak, ezt a mintát fogjuk utánozni... és ha valakit molesztáltak kiskorában, akkor a szexhez fűződő viszonya is torzulni fog.

Nem tudtam megszólalni.

– Lehet, hogy nem tűnt fel, de rengeteget beszéltél az általános iskolás évekről, és ott egy fiúról, aki néha követett hazáig. Az iskolaudvaron is sokszor odament hozzád... Rémlik?

Nyeltem egyet. – Igen.

– Rengeteg apró részletet elárultál, csak épp pont a lényeget nem mondtad ki sosem. Azt, hogy a srác miért tűnt el végül a suliból. Meséltél egyszer egy könyvtárról, igen, hogy oda bújtál előle, míg haza nem tudtál menni. Nagyon részletesen elmesélted, ahogy követett, ahogy bemenekültél az olvasószobába és közben milyen érzések kavarogtak benned, majd hirtelen elhallgattál, lezártad és témát váltottál. Vártam, mikor hozod ismét szóba. Nem akartalak sürgetni, de így, hogy beszéltél erről az éjszakáról...

Megállt, tartotta a szemkontaktust, és megkérdezte amitől tartottam. – Melinda, mi történt a könyvtárban?

Vettem egy mély levegőt, és elmeséltem, hogyan akartak kiskoromban megerőszakolni. A srác valóban követett, nem tudtam lerázni, ezért bemenekültem a kis könyvtár olvasószobájába. Azt hittem, oda már nem fog utánam jönni, hiszen megjegyezhetik az arcát, lebukhat és reméltem, hogy ez majd visszatartja. Tévedtem. Bejött ő is a kis terembe, ahol csak az ablakon keresztül szűrődött be némi fény. Ott ültem a sarokban lévő egyik padon, az ölemben szorítottam a kis táskámat, amikor megjelent egy árnyék az ajtóban, majd a fiú is belépett a szobába.

Lassan közeledett felém, a parketta recsegett a léptei alatt és a nagy csendben hallottam, ahogy kissé sípolva veszi a levegőt. Menet közben elkezdte kicsatolni az övét és mire odaért hozzám már félig letolta a nadrágját. Megállt előttem, két kezével oldalról megfogta a fejemet és az alsójához húzta az arcomat. Az egyik kezével aztán elengedett és megpróbálta kihúzni a farkát, de nekem sikerült kiszabadulnom és ahogy felálltam, levertem néhány könyvet a polcról. A könyvtárosnő ekkor bekiáltott, mire a srác megfordult, hirtelen felkapta a gatyáját és kirohant a szobából.

Sosem láttam többé, sem a suliban, sem az utcánkban. Évtizedeken át hurcoltam magammal ezt az emléket, de egy percig nem gondoltam bele abba, hogy köze lehet ahhoz, hogy szeretem a számmal kielégíteni a férfiakat. Ha nem dob ki a pasim, és nem jövök el pszichológushoz, ki tudja, lehet, hogy valami sokkal durvábbat is megcsináltam volna egyszer...

Ághy Melinda

Nyitókép: Shutterstock