Az eltérő generációk eltérő elvárásokat szülnek

A nagyszüleim generációja makacs és öntörvényű. Mindig az van, amit ők akarnak, csak úgy jó, ahogy ők gondolják. Mint a robotok, teszik a dolgukat, közben érzéseikről és vágyaikról csak ritkán és keveset beszélnek. Vannak, akik máig fürdőszoba nélküli házban élnek, míg mások az internettel is megismerkedtek, hajlandóak bizonyos mértékig használni, mi több, optimizmusuk is megmaradt. Időnként mégis olyan érzésem van, mintha attól tartanának, egy újabb háborút kell túlélniük és emiatt állandó félelemben élnek, amit ránk is kivetítenek. 

Már gyerekként is elcsíptem a mama anyámhoz intézett szavait egy-egy ebédnél, amikor könnyedén megjegyezte, hogy az ő anyja vagy nagyanyja mit és hogyan főzött. Hogy hetekig ették a csicseriborsót, hogy csak egy tojást használtak az ételhez, mert nem volt több. Akkor még nem értettem, miről van szó. Azonban ezek a piszkáló, szurkáló megjegyzések megmaradtak, és ahogy nőttem, úgy fogtam fel jelentésüket: a háború mély sebet ejtett rajtuk, mely sosem gyógyul be igazán. 

A szüleim már nyitottabbak, nem zárkóznak el a világ elől úgy, mint nagyszüleim. Sok mindent hoztak magukkal ők is a korábbi évtizedekből akarva és akaratlan egyaránt. Hozzájuk képest mi, akik lassan magunk is szülők leszünk, esetleg már azok vagyunk, egészen másképp látjuk a világot. Velük már lehet hosszabb beszélgetéseket folytatni arról, hogy mit szeretnének, hogyan érzik magukat, és ők is jobban figyelnek ránk. 

Mégis sokukon látni, hogy mindenáron törik magukat, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, mindhiába. Hiszen nehéz úgy valakinek a kedvében járni, hogy bármit teszel is, a reakció egy flegma vállrántás, némi lesajnáló pillantás. Jobb esetben pillanatnyi mosoly és derű, aztán visszahallod a szomszédoktól, hogy mekkora egy szemét vagy, hiszen a nagypapi vágja a füvet, pedig elmúlt 80. Hiába kérdezted meg, mikor ott voltál, hogy megcsináld-e neki, hogy mit vigyél a boltból. A rendszeres válasz mindig az: semmit, és nem kell.

Mi rendszerint ugyanezt a választ kapjuk tőlük. Ha nyitottabban állunk nagyszüleinkhez, néha sokkal sikeresebb kommunikációt tudunk velük folytatni, mint tulajdon gyermekeik. Az általuk támasztott elvárásoknak megfelelni azonban szinte lehetetlen mindkét ifjabb generáció számára. Ezt a pajzsot talán egyszer, ha megélik, a mi gyermekeink tudják majd sikeresen áttörni. Saját szüleinkkel már egyszerűbb a helyzet, de néha velük se könnyebb.

Mint minden rendes és törődő szülő, jót akarnak nekünk, akkor is, ha néha rosszul fejezik ki magukat. A törődésük, az aggodalmuk, hogy a továbbtanulással nyúztak annak idején és az, hogy otthon élhetünk velük sok esetben most is, az többet mond minden szónál. Erről hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni és úgy érezni, hogy korlátozni akarnak, hogy nem vagyunk elég jók számukra.

Saját gyermekeinkkel nekünk sem lesz egyszerűbb dolgunk. A velünk hozott dolgoktól nem mindig egyszerű megszabadulni, főleg, ha észre se vesszük, hogy ugyanazt a viselkedésmintát közvetítjük, melyet szüleink, nagyszüleink is alkalmaztak. Viszont ha ezeket időben észrevesszük, akkor korrigálhatunk, javíthatunk kapcsolataink és kommunikációnk minőségén. 

Nyitókép: Shutterstock