A szerelem, amely véget ért, mielőtt elkezdődött volna

A költészet napjára felkértek, hogy moderáljak egy pódiumbeszélgetést Nyáry Krisztiánnal, az "Így szerettek ők" kötetek írójával, a Nyugat nemzedékének szerelmi életéről. A felkészülés során elmerültem az irodalom legnagyobb alakjainak életében, házasságaiban és liezonjaiban. Egy másik korba utaztam, és a papírra vetett történetek szó szerint megelevenedtek előttem, melyekben olyan kacifántos szerelmi szálak szövődtek, hogy ha filmen látom, gúnyosan felhorkanok: micsoda képtelen badarságok ezek. Így viszont igaz, magával ragadó események tanúi lehettem, és ez az írás a nyugatosok szerelmi történetei nyomán, és emléke előtt tisztelegve született.

Sosem hittem, hogy van ilyen. Kinevettem, aki azt írta, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden - velem ez történt. /Szabó Magda/

Mit tudtam én akkor, hogy egzakt pszichológiai magyarázata van ennek az érzésnek; hogy a kölcsönösség, a hasonlóság, a közös vonások vonzalmat szülnek. Semmit sem tudtam erről! Pedig mi nagyon is egyformák voltunk, egymás kiköpött másai.

Amikor először megláttam, velem is megtörtént: egy másodperc töredékére megállt forgásában a világ. Meghatározó volt ez a pillanat - később mindketten hajszálpontosan fel tudtuk idézni: kezet fogtunk, bemutatkoztunk, és pechünkre összekapcsolódtunk.

A világ aztán forgott tovább, kivertem a fejemből, nem találkoztunk, nem gondoltam rá, tiltott volt akár csak egy pillanatra is felidézni az emlékét. Mert nem voltunk szabadok: se ő, se én.

Néha mégis felvillant a képe, de amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan hessegettem is el, mint egy bosszantó muslicát, mely az ember körül zsizseg makacsul, szüntelenül. Már éppen feledni kezdtem, amikor egyszeriben csak mindenhol ott termett.

Ott volt a fogadásokon, az irodalmi esteken, a kávéházakban, és egy este az ajtóm küszöbén is. Beengedtem, nem csak a lakásomba és az ágyamba, hanem a szívembe is.

És a vonzalom már nem puszta vonzalom volt többé. Nem csak egy pajkos tekintet, egy izgató félmosoly, egy lüktető érzés kettőnk között. Beleszerettem. Tetőtől talpig. Hogy utáltam érte!

Lázas izgalom fogott el, akárhányszor láttam, beszéltem vagy találkoztam vele. A nyilvános eseményeken csak sokatmondó pillantásokkal, cinkos mosollyal nyugtáztuk a másik jelenlétét. A titkos randevúkon eleinte irodalomról, a kortársakról, később pedig magunkról, a vágyainkról, az álmainkról beszélgettünk. Fontossá - túlontúl fontossá - váltunk egymás számára, egyre nehezebben viseltük a másik hiányát, és a béklyókat, melyek nem engedték, hogy együtt legyünk.

Tudtuk, hogy nagy bajt hozunk a fejünkre. S közben csupa bűnös szenvedélyt űztünk együtt. Cigarettáztunk, boroztunk és pókereztünk. Úgy szívtuk be a füstöt a tüdőnkbe, ahogy az orrunkba a másik bőrének illatát. A bor vörösre festette a szám, melyet csillapíthatatlan szomjjal csókolt heteken át. A tét a kártyán pedig a szívünk mellett a múltunk, a jelenünk, de legfőképpen a jövőnk volt. És nem csak a kettőnké, hanem másoké is. Túl sokaké.

Forrás: iStockphoto/Carther

Veszélyes játék volt ez, és ha folytattuk volna, minden zsetonunkat az asztal közepére kellett volna tolnunk, és all-int mondanunk. De mi ehhez gyávák voltunk. A bort megittuk, a lapokat bedobtuk, és ez a szerelem olyan gyorsan hamvadt el, mint az utolsó szál rövid cigaretta.

Cigaretta, bor, póker és Ő. Ezek voltak az én bűnös szenvedélyeim abban a mámoros hónapban, amíg szerettük egymást. Aztán - bár közben belepusztultunk -, jó útra tértünk.

Nyitókép: Dreamstime

    Ezt olvastad már?