Régi nyarak, hajdan volt virágok..

Gyerekkoromban minden nyarat a testvéreimmel Alsókalászoson töltöttünk a nagyszüleinknél. Poros kis alföldi falucska volt Alsókalászos, de nekünk maga volt a földi mennyország a betondzsungelhez képest. Imádtam, hogy szabadon csavaroghattunk, anélkül, hogy előtte bárki hatszor a lelkünkre kötötte volna, hogy nézzünk körül mielőtt lelépünk a járdáról, és ne álljunk szóba idegenekkel. Nem is lett volna értelme, hisz nem volt a faluban se járda, se idegen. Ismertünk mindent és mindenkit: minden kóbor kutyát, minden biciklit, minden gödröt és tócsát, az összes árkot és benne minden békát.

Nem volt mitől félni, és nem is féltettek minket a nagyszülők: tudták, hogy bennünket is ismer és szemmel tart minden kiskertjében tevékenykedő néni. Legalábbis nekünk akkor ők mind „nénik" voltak, pedig abban az időben még nemcsak az öregek lakták a falvakat. Voltak ott fiatalok is, akik akkor még nem menekültek fel a városba a vidéki mindennapok elől.

Forrás: iStockphoto/Romrodinka

Szóval a fiatal lányok ugyanúgy hajlongtak a kiskertekben, mint ma az öregasszonyok és közben fél szemükkel ránk vigyáztak. Még élénken élnek az emlékezetemben, ahogy fáradhatatlanul metszenek, locsolnak és gereblyéznek. Alsókalászoson nagy hagyománya volt a díszkerteknek. Asszonyok és lányok egymással versenyeztek, hogy kinek szebb, színesebb a kertecskéje. Kinek sikerül a legkülönlegesebb, legkényesebb virágokat életben tartania a homokos alföldi talajon, de a többségük megmaradt a magyar falu jól ismert dísznövényeinél: teli voltak az udvarok dáliával, margarétával, mályvával, és petúniával. Ha valaki tényleg sokat törődött a kertjével, annál virágozott egy-két rózsabokor vagy nőszirom, aminek csodájára jártak a falusiak.

Azonban a legszebb virágai egyértelműen a mi szomszédunk lányának voltak. Kláriék kertje csodák csodájára teli volt hófehér liliomokkal. Erős, nagy fejű, illatos liliomokkal. Még tisztán emlékszem, hogy ebéd közben mindig néztem, ahogy hófehér sziromtengerként hullámoznak a nyári szellőben.

Akadt is Klárinak sok irigye. Folyton kérdezgették tőle, hogy mi a titka? Milyen gyakran locsolja? Hogyan metszi? De a lány, hiába szeretett volna, nem tudott jó tanáccsal szolgálni. Váltig állította, hogy semmi különöset nem csinált a virágokkal, se nem locsolja többet, se nem metszi máshogy, mint a többiek. És a kíváncsiskodók egy idő után kénytelenek voltak elhinni, hogy Klári tényleg nem titkol előlük semmit - hiszen kisfaluban gyorsan fény derülne arra, ha valaki rejtegetni próbálna valamit. Így nem maradt más, minthogy a léckerítés mögül csodálták a hófehér tündérkertet. Én legalábbis mindig olyannak képzeltem a mesék tündérországát, mint Klári kertje.

Forrás: Dreamstime

Klárinak sok örömet okozott a kert, mert szerette a virágait, de sokat szomorkodott is miatta, mert néha feltámadt az alföldi szél. Olyan csípősen és kegyetlenül, hogy ember legyen a talpán, aki nem menekül be a házba ilyenkor. Ez a szél mindig nagyon megtépázta a tündérkertet. Megtörve, erőtlenül hajladoztak a liliomok minden vihar után, Klári pedig minden alkalommal nagyon elkeseredett, hogy sose támadnak többé fel!

Csoda lenne, ha új erőre kapna a kertje!

 De aztán a lágy napsütés újra és újra életre simogatta a virágokat. Mert amilyen pusztító az alföldi szél, olyan nagy az éltető ereje az alföldi napsütésnek. Legalábbis én gyerekként mindig úgy éreztem, hogy sehol nem tud olyan kedvesen és erősen sütni a nap, mint a puszták felett, sehol nem ünnepli olyan fékezhetetlenül az életet, mint odalent Alsókalászoson.

Hiába vigasztalták sokan a viharok után, hogy majdcsak feltámasztja a nap a liliomokat, majdcsak új erőre kap a kert, mint mindig, Klári egyre jobban félt, hogy egyszer nem lesz szerencséje, egyszer jön egy akkora vihar, ami véglegesen feldúlja a kertet, és utána nincs az a napsütés, ami elég lenne a feltámadáshoz. Rettegett, hogy vajon hány vihart bírnak még ki a virágai?

Forrás: Dreamstime

Egyszer egy különösen nagy szélvihar után Klári megelégelte a kiszolgáltatottságot: lebontatta a gyenge kis léckerítést, és magas deszkakerítést emeltet a helyére, hogy azzal óvja a virágait a széltől. Az építkezést eléggé megsínylette a tündérkert: jó pár liliom sose virágzott ki többé, de Klári váltig hitte, hogy megéri. Mindent megér, ha legalább a megmaradt virágai végre védve lesznek a széltől.

A szélfogó felépült, és a hófehér virágtenger már nem volt kitéve az alföldi időjárás kényének-kedvének. Védte liliomokat a széltől és a vihartól, de védte a napsütéstől is: árnyékba borult a tündérkert. A bámészkodók is távol maradtak, de az a pár kíváncsiskodó, aki felhúzta magát a deszkakerítésen, és megleste a virágokat megfigyelhette, hogy évről évre pusztul a kert. Hiába hozatott Klári a szomszéd faluból, a városból, a világvégéről csoda tápot, próbált ki minden csoda módszert, hiába dolgozott többet a kertben, mint valaha, a virágok egyre csak haldokoltak...

Mióta nagyszüleim nincsenek, nem jártam Alsókalászoson, de sokszor eszembe jutott, hogy vajon mi lett a tündérkert sorsa? Vajon meg tudta-e menteni Klári a virágait a széltől is, és az árnyéktól is? Aztán idén nyáron dolgom akadt Alsókalászos környékén, és gondoltam átugrok kicsit körülnézni, hogy mivé lett gyerekkorom színhelye. Sok kedves emlékre bukkantam, ám sok minden fájdalmasan megváltozott, amiről most inkább nem is beszélnék.

Azonban, aminek nagyon örültem, hogy összefutottam Klári nénivel, aki megöregedve tolta hazafelé a biciklijét a bevásárlásból éppen.

Forrás: iStockphoto/Yuriy Vahlenko

Beszélgettünk a régi dolgokról, a régi emberekről, hogy kivel mi történt. A végén rákérdeztem a kertre, és hogy mi lett a liliomokkal? Megvannak-e még? Mire Klári néni szomorúan elmosolyodott, és elmondta, hogy már rég kipusztult az összes. Belepusztultak a napfény hiányába. Ma már csak mályva és dália nő az ő kertjében is. Sajnálkoztunk egy sort, aztán megkérdeztem, hogy vajon szerinte, ha nem emeltet szélfogót, mi lett volna a virágok sorsa? Mire Klári néni elgondolkodott, majd annyit mondott:

Az is lehet, hogy az évek során kipusztította volna őket a szél, az is lehet, hogy a nap mindig újra feltámasztotta volna őket, nem tudom. De amit tudok az, hogy aki nem hisz a napsütésben, az nem érdemli, hogy liliomai legyenek.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?