Mit is jelent az, hogy tökéletes?

A tökéletes szó használatához minden esetben igyekszem a lehető legóvatosabban viszonyulni. Hogy miért? Mert számomra e szó drámai befejezettséget, lezárt állapotot sejtet. Amelyhez már nem lehet többet hozzátenni kerek egésszé fejlődöttsége miatt.

A folyamatos formálódás, pulzálás, fluktuálódás világában úgy vélem: nehéz a tökéletesség prototípusával találkozni. Valóban így lenne? És vajon miben rejlik a tökéletes mivolt misztikuma? Hisz amennyiben valamiről azt állítjuk, hogy tökéletes, azon nyomban képbe lép a "Mihez képest tökéletes?" összehasonlítás mozzanata.

Valamint a tény, mely szerint amennyiben egy dolog, eszme stb. tökéletesnek titulálódik, egy másik ezzel párhuzamosan tökéletlenné címkéződik. Miért van az mégis, hogy a legtöbb ember tökéletes egészségről, (pár)kapcsolatról, karrierről, életről álmodozik? Ez természetes vágy, szinte belénk van égetve, hogy mindig többet és többet akarjunk. A cél, amelyet már elértünk, csupán egy a sok mérföldkő közül, amelyet magunk mögött hagytunk.

A tökéletes szó értelmezése során tovább bővült a kérdések palettája azzal, hogy mi számíthat az eredeti jelentésének. Erre a kérdésre adott válasz gyanánt rögtön bevillanhat a mitológiák világa, a teremtésmítoszok, amelyek legtöbbjében egy nagyhatalmú lény megteremti a világot és benne az embert. A keresztény kultúrkörben Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, amely mozdulattal kiváltságossá tette a többi teremtményhez képest.

Az embert Teremtője felruházta a test, lélek és szellem (szent)hármasságával. Az ember tud cselekedni, érezni és gondolkodni egyaránt... sőt, a maga módján teremteni is képes (gondolattal, szóval, tettel). Tehát Isten tökéletesre teremtett minket?

Forrás: Shutterstock

A tökéletes mivolttal bizonyos szabályoknak igyekszünk megfelelni - szerintem éppen ezen az igyekezeten van a hangsúly, amely magában hordozza a folyamatosságot, a vég nélkülinek mutatkozó fejlődést.

Nézzük csak tovább: itt van, példának okáért, a tökél szavunk, amely mintha csírája lenne a tökéletesnek, tehát valaki valamire eltökélte, elszánta magát. Ezt ma leginkább akaraterőnek szoktuk becézni, ami felruház bennünket a törekvés szándékával, elhatározással és kitartással.

A tökél(etes) szó mintha magában hordozna egy passzív és egy aktív fázist - amelyek könnyen átvándorolhatnak egymásba és megváltoztathatják a helyzetet, a hozzáállást: tö- és a -kél.
A tö- a mag, amit még nem vetettünk el,csupán lehetőségként tartjuk magunknál, feltöltjük energiával (tervekkel, vágyakkal, gondolatokkal és érzésekkel). Amikor már elég nagyra duzzadt, csírázni kezd: a -kél-lel keltjük életre, visszük gyakorlati terepre.

Apropó, a tökél és tököl szavaink ugyanazon ág kis rügyecskéi, hiszen a tököl kifejezés, amely ma számos dehonesztáló jelzővel van - vétlenül - nyakon fröcskölve, eredetileg: a gyakran tesz, s ez által egészen bevégez valamit értelemmel bírt. Tehát a fel nem adást, a kitartást rögzítő attitűdként volt számon tartva.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?