Amikor napi 10 szem nyugtatót írt fel az orvos

2002-ben nagy nehézségek árán kiléptem egy olyan kapcsolatból, amelyben minden értelemben bántalmaztak. Gyermekkori traumáim és a mögöttem álló kapcsolat terhe pedig már egyszerűen túl sok volt.

Az amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmam eltűnt, pánikrohamok, nehézlégzés, alvászavarok és nagyon rossz gondolatok, amelyek közt voltak bőven öngyilkossággal kapcsolatosak is.

Felismertem, hogy segítségre szorulok, így elkezdtem orvost keresni... Napilapokat és hirdetéseket bújva belebotlottam a dilidoki, - hívjuk így, dilidoki! - , de egyébként pszichiáter hirdetésébe.

Már az első találkozás így zárult:

Önnek el kell fogadnia, hogy beteg. Ön depressziós. Ez mániás depresszió. De ne féljen, ugyan élete végéig gyógyszert kell szednie, de lehet ezzel együtt élni...

Forrás: Getty Images/iStockphoto/monkeybusinessimages

4 évig ezt hallgattam. 4 kibaszott évig, és hittem neki, mert egyedül Ő volt a segítségem - az utolsó remény. Meg hát ő az orvos, tudod, az ISTEN! Mert hát kihez rohan először az ember?

Családom nem volt - ha azt kérdeznéd: miért nem onnan kaptam segítséget? A mai napig nincs.

Egy gyógyszer nem gyógyszer

Kezdtünk napi 1 Frontinnal, majd szépen növeltük az adagokat 2-3-ra, mígnem 2006-ra 7 Frontinig jutottunk, ami mellé Lamitrin és Coaxil társult.

Ezek lettek az "élettársaim" - meg persze időnként még kaptam ezt azt... Tudod, kísérletképpen, hogy próbáljuk, hátha segít! A végén napi 10-12 szem gyógyszer lett a napi "kvóta". Én pedig hittem neki, mert gyógyulni akartam.

Szóval tettem azt, amit diktáltak, és kapkodtam a bogyókat. Az alvászavarom, mondjuk megoldódott. Sőt! Napi 12-16 órákra kiütöttek a tabletták, de ennek ellenére fáradtabban keltem, mint valaha. Egyre dekoncentráltabb lettem, duzzadt az arcom, a szemeim. Nem létező önbizalmam eltűnt. Csúnyának éreztem magam, kövérnek, értéktelennek és gyengének. Meg akartam halni... egyre többször, egyre erősebben tört rám ez a vágy.

Úgysem szeretnek, úgysem kellek senkinek.

Sírógörcsök rohamszerűen törtek rám. Nem számított, hogy nyílt utcán, társaságban vagy épp suliban vagyok. Épp sokadjára próbálkoztam volna az érettségivel, de persze megint feladtam. De minden mást is feladtam, amibe belefogtam.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Artem Furman

Jöttek az egyre erősebb bipoláris zavarok, azaz napi 18-20 óra alvás, és amikor ébren voltam, akkor is kerültem az embereket és a feladatokat. Aztán meg jött az ész nélküli pörgés: napi 1-4 óra alvás, és le sem lehetett lőni - akkora energia tombolt bennem.

Ezekben az időszakokban teljesen elvesztettem a józan ítélőképességem: vállalkozásba kezdtem, sorra vettem fel a hiteleket, begyógyszerezve heti több száz kilométert vezettem - mert persze arra nem figyelt a "segítő rendszer", hogy egy nyugtatókon élő embert eltiltassanak a vezetéstől.

És aztán hirtelen megint jött az összeomlás. Persze kaptam új gyógyszert is rá és egy időpontot, hogy 3 hét múlva jöjjek vissza kontrollra.

Három hét a pokolban

Ez alatt a három hét alatt újra átaludtam a napokat, nagyjából csak azért keltem fel, hogy kimenjek mosdóba - de volt, hogy már "késő" volt, mire elértem a WC-ig. De ez se érdekelt. Szerintem fürödni se fürödtem, vagy legfeljebb talán kétszer.

Penészes kenyér, nyers krumpli, száraztészta: ezen éltem.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Marjan_Apostolovic

Teljesen megszűnt a külvilág. Egy pléd, egy kispárna és a meredt semmi: ez volt az életem 3 hétig. Nem voltak gondolataim, kiégtem, érzéketlen voltam - csak aludtam. Nem reagáltam a külvilágra. Megszűntem. Az ÉN már meghalt... Volt egy aszott test és a magány. A lélek elköltözött.  

Három hét múlva gyógyszerváltás, kezdtük újra, hátha az beválik majd. Nem vált be.

Továbbra sem érdekelt semmi. Burok volt körülöttem - a szenny burka. Volt, hogy ültem az ágyon kb.100 db Frontinnal a kezemben, és azon gondolkoztam: ablak vagy gyógyszer?

Nemegyszer szándékosan túladagoltam a kiszabott gyógyszermennyiséget, de mindig felébredtem - amit akkor nagyon sajnáltam. Vezetés közben pedig arról ábrándoztam, melyik fának, mekkora sebességgel kellene nekicsapódni, hogy meghaljak. Egyetlen dolog tartott vissza attól, hogy megtegyem: a félelem, hogy esetleg túlélem, de nyomorék maradok.

Csőd, minden értelemben

2006 márciusában jött a végrehajtó, lefoglalni a hitelre kihozott autómat. Néhány perces művelet volt, közben megkérdezte:

Mi a gond?

Én pedig elmondtam, mire ő csak annyit válaszolt:

Agykontroll, de ha segíthetek bármiben, hívjon nyugodtan.

Pár napra rá hívtam, és segített. Így kerültem a spiritualitás világába.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Jelena Jovic

Ezt nyolc nagyon kemény hónap követte: a fokozatos gyógyszerelvonás következtében jött a remegés, a hányinger, az izomfájdalmak és a szédülés. És ezek még csak a testi tünetek voltak...

Azóta elvégeztem egy agykontroll és egy reiki tanfolyamot, és meditációs csoportokba is járok. Sok-sok éve egy csodálatos természetgyógyász kezel, illetve 2 éve már egy pszichológus is.

Így sikerült eljutnom oda, hogy kezdem elhinni, értékes vagyok. És szerethető. Kapcsolatra még nem vagyok képes, de tudom, hamarosan eljön annak is az ideje.

De egyet már eldöntöttem: élni akarok!

Regina

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?