"Még sikítani se tudtam, csak hagytam, hogy verjen..."

Ezek csak a testi nyomai annak, amit azon az estén szereztem. És még nem is említettem a szexuális aktust, amit nem akartam, de SEMMIT nem tettem ellene, csak hagytam, hátha előbb szabadulok.

Nagyon szerettem volna elmenni aznap szórakozni, rég nem látott haverokkal, ismerősökkel találkozni. De ez a barátomnak nem tetszett. Szerinte csak egy kis kurva voltam, aki mindenkivel ágyba akar bújni. Hiába bizonygattam, hogy ilyesmiről szó sincs, szavaim süket fülekre találtak.

Úgy gondolom azóta is: igazából nem akart ő bántani, mert magánál sem volt - ahogyan az az alkoholistákkal szokott lenni bizonyos mennyiségű pia után. Én csak 19 voltam, szentül hittem, hogy megváltozhat. Ezért is nem hagytam el azonnal, az első pofon után.

Nem voltunk egyedül, mikor nekem esett. Az anyukája be is jött a szobába, amikor hallott egy puffanást (a fejem volt, amit a földbe vert), és megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Én erre csak annyit mondtam: "Persze. Csak egy kicsit ideges." Mondhattam volna, hogy: "Nem, épp most ver össze a fia." De nem tettem. Nem csináltam semmit. Nem védekeztem. Tudtam már az elején, hogy segítségért kellene kiáltanom, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Egyszerűen leblokkoltam. Megbénított a félelem. Semmi nem járt a fejemben, csak az, hogy legyen már vége. És rettegtem, hogy ha nem teszem azt, amit mond, meg fog ölni, megfojt. Így végül, miután elmentünk szórakozni, még haza is mentem vele, mert megfenyegetett: ha ott hagyom, akkor másnap megtalál, és végem lesz...

A félelem természete

Ma már egészen másképpen viselkednék egy hasonló helyzetben, de ott, akkor tényleg eszembe sem jutott mást tenni, mint amit ő mondott. A rettegés irányított.

Kiszámíthatatlan veszélyhelyzetekben fellépő félelem esetén sajnos már nehezebb dolgunk van. Ha fennáll annak lehetősége, hogy leblokkolunk, megpróbálhatjuk előre kondicionálni az agyunkat, hogy igenis védekezzünk a veszély ellen - bármiről is van szó. Ez kemény munka, ugyanis az agyunk, amikor félelmet érzünk, átadja annak az irányítást, és reakcióink nem lesznek tudatosak. Ám, ha előre átgondoljuk, hogy például egy támadás esetén mit tennénk, akkor már esélyes, hogy nem fogunk annyira félni, hogy ez az emóció irányítson minket.

Nos, én nagyon remélem, hogy soha többet nem lesz lehetőségem letesztelni, hogy mennyire sikerült kondicionálni az agyamat saját magam megvédésére. Annyi azonban biztos, hogy a gyerekeimnek meg fogom tanítani: ha bármi veszély lép fel, vagy bárki megpróbálja bántani őket, ne féljenek. Már egy magabiztosabb, higgadtabb fellépés is sokat lendíthet a dolgokon a pozitív végkifejlet felé.

Takács Viola

Nyitókép: iStockphoto