A sanyarú gyerekkor nem kifogás

Olyan nagy divat ma a nehéz gyerekkorra kenni minden kudarcunkat. Sőt, néha már azt is sorsot megpecsételő tragédiaként tüntetik fel a kifogásgyáros önsajnálóművészek, hogy nem azt a videojátékot kapták meg annak idején karácsonyra, amit kértek.

És persze, ha meg akarjuk érteni az életünk nagy összefüggéseit, akkor a gyerekkori kisebb-nagyobb traumákat is figyelembe kell venni. De nem lehet felmentésnek használni őket, mint a tornaórán a gerincferdülést. Legalábbis nekem ez jutott eszembe, amikor anyukám megmutatta nekem, hogy hol nőtt fel: a zamárdi gyermekotthont.

Forrás: iStockphoto/yacobchuk

"A nagyszüleimmel töltöttem az óvodás éveimet, védetten, a határ mellett egy Zala megyei tanyán - kezdett bele emlékei történetté formálásába. - Nem volt se áram, se folyóvíz. Vadászni jártunk, olvastunk, kártyáztunk. Operaközvetítéseket, verseket hallgattunk a telepes rádióból.

Ám amikor iskolás korba értem, már túl idősek voltak, nem tudtak volna órákat szánni rá, hogy iskolába kísérjenek az erdőn át. Egyedülálló anyám az ország másik felében dolgozott, így kerültem a zamárdi gyermekotthonba - anyám szerint bentlakásos iskolába, szerintem menhelyre.

Forrás: Dósa Eszter

Amikor megérkeztem, azt sem értettem, hogy mit keresek ott. Éjszaka a mellettem levő ágyon egy kislány feküdt, akinek végig volt marva az egész arca és a nyaka az egyik oldalon. Megtudtam, hogy az anyja lúgkövet itatott vele, hogy megölje.

Akkor láttam először, hogy bántottak valakit, amikor az étkezőben a mellettem lévő kislány eltűnt a padról - az egyik nevelő ütötte ki a helyéről egy jól irányzott pofonnal. Így ébredtem rá, hogy a világ nem egy olyan kedves hely, mint ahonnan jöttem...

Egyébként az intézet maga nem egy határozottan rossz dolog, mert nagyon sok gyereket megmentettek, akinek nem volt senkije. Az ötvenes évek végén elég nagy szegénység volt, de minket ennek ellenére is jól elláttak. Arra, hogy mennyivel jobb volt nekem ott, mint 'odakint', csak akkor jöttem rá, amikor kikerültem.

Forrás: Dósa Eszter

Tizenegy évesen kerültem fel Budapestre. Anyám egy fűtetlen, beüvegezett verandán élt, ezért én a szomszéd utcában laktam egy házaspárnál. Az iskolát nagyon szerettem, de hazamenni már kevésbé. Amíg a főbérlő néni dolgozott, a férje molesztálni próbált, állandóan mutogatta magát, és fenyegetett, hogy megöl, ha bárkinek is beszélek róla.

Ezután rokonokhoz költöztem, akik vállalták a nevelésemet. A Rákóczi tér már akkor is Rákóczi tér volt, ott sétálgattak a prostituáltak. Én egy régi bérházban egy fűtetlen cselédszobában laktam. A házigazda itt is pedofil hajlamú volt, rendszeresen próbálkozott nálam. Anyám időközben megházasodott, így én is a munkásszállóra költözhettem velük, és elkezdtem dolgozni, amit nagyon szerettem.

Forrás: Dósa Eszter

De mivel sosem jöttünk ki túl jól egymással, így húszévesen összeházasodtam egy tizennyolc éves fiúval, hogy elköltözhessek. Tőle született az első lányom is. A házasság maga csak három hónapig tartott, mert hazamenekültem.

Nem volt könnyű akkoriban, ötkor keltünk, a lányomat az óvodai takarítónőnél tudtam hagyni, hogy hétre beérjek dolgozni, és sokszor csak zárás után tudtam érte menni, de a hétvégéket mindig tartalmasan töltöttük. Igyekeztem megismertetni vele mindent, amit csak lehet. Szerencsémre a munkahelyemen támogatták a tanulást, így munkaügyi vonalon mindent megtanultam, amit csak lehetséges - a vizsgákra éjszakánként készültem. A második férjemet egy házibulin ismertem meg: egyéjszakás kalandnak indult, majdnem harminc év lett belőle.

Később - már háromgyerekes anyaként - volt lehetőségem továbbtanulni az ország másik végén, háromórányi vonatútra. Így ötven évesen szereztem meg az egyetemi diplomámat, hogy humánpolitikai vezető lehessek.

Elértem, amit szerettem volna az életben: belefért a család, a munka, a tanulás, a bulizás (még ha ez utóbbi csak évekkel később is). Már nyugdíjas vagyok, fesztiválozni járunk, állatmentéssel foglalkozunk, továbbtanulok, edzek, jógázom, sikerült megvenni az álomautómat is.

Én nagyon mélyről indultam, egész gyerekkoromban nem volt igazi otthonom, hagyományos értelemben vett családom. De bármit elérhetünk, ha teszünk érte, és ha a nehézségekben nem legyőzhetetlen akadályt, hanem megoldandó problémát látunk. A műveltség, a tájékozottság nem azon múlik, hogy honnan jön az ember. Ha nekem sikerült, akkor bárkinek sikerülhet, aki hozzám hasonlóan hátrányos helyzetből indult!"

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?