Hogyan kerülj börtönbe? - Lépésről lépésre

Egy év után a bíróság átváltoztatta két nap szabálysértési elzárásra, erről a felhívás augusztus végén érkezett meg. Bár azon a bizonyos hétfőn időben indultam, mégis elkéstem. Ennek ellenére mindenki kedves volt velem. Senki nem mondta, hogy minek jöttem, miért nem fizettem inkább? Nem bizonytalanítottak el, pedig bevallom, lehetett volna.

Először orvosi vizsgálatra küldtek, majd becsukódott mögöttem a rács. Jegyzőkönyvezték, hogy miket adok le. Óra, telefon, tablet, készpénz, lakáskulcs, kocsikulcs. Nyilatkozatot írtam alá, hogy kényszerítő eszközöket használhatnak, illetve összebilincselhetnek másokkal a szállításnál. Ekkor tudtam meg, hogy még utazni kell. Vagyis engem kell utaztatni. Vártam. Már, mint fogvatartott. Olyan pillanat alatt lettem szabad emberből nem szabad, hogy észre sem vettem.

A sándorházi alegységbe vittek. Ott egyesével átnézték a cuccaim, elvették a rúzsaim- ezek véletlenül voltak nálam - és a csatos övem. Így a nadrágomat majdnem elhagytam, de tudhattam volna, amikor reggel elindultam otthonról.

Aztán orvosi vizsgálat következett. Hol van a testemen látható külsérelmi nyom vagy tetoválás? Teljes anamnézis, az utolsó menstruáció időpontjával és vérnyomásméréssel bezárva. A vizsgálat abban a rendelőben van, ami körül férfi elítéltek vannak. Iszonyúan nyomasztó, hogy kiabálnak ki az ablakokon.

Ismét be a szállítóautóba, és irány a női börtön, Mélykút. Itt újra részletesen átnézik a cuccom. Kiderül, hogy a hátizsákom nem jó, mert csatos. Elveszik tőlem, kapok két nejlont, hogy abba pakoljak. Olyan alapossággal vizsgálják át a ruháimat, hogy például a bugyim oldalán lévő masnikat egyesével megtapogatják. A hajamat is ki kell bontani, levetkőzni. Aztán megtudom, hogyan motoznak. Arccal a fal felé állva, a tenyeremet kifelé fordítva kell állnom.

A raktárhoz érünk, ahol megkapom az ellátmányt: egy nagy lavór, kés, kanál, villa, műanyag pohár, műanyag bögre, két kis lavór, négy tekercs vécépapír, sampon, fogkefe, fogkrém, műanyag fésű, egy csomag intimbetét. Jelzem, hogy én már másnap megyek, ezekre igazából nincs is szükségem, de megtudom, hogy ez mindenkinek jár. Nem számít, ki meddig tartózkodik benn, ez a havi ellátmány.

Kezemben a két fül nélküli nejlon, benne a cuccaim, és most még ezek is. Fogalmam sincs, hogyan fogom elvinni. De még nincs vége. Kapok egy matracot, lepedőt, párnát, két plédet, párnahuzatot és egy plédre való huzatot. Csak az jár a fejemben, hogy hogyan bírok majd elvinni ennyi mindent... Az őr nyilván nem fog segíteni cipekedni, nem az ő dolga. De legalább tanácsa van: kössek egy batyut a plédből a lavóros dolgoknak. Még sosem kötöttem batyut, de sikerült.

Kellene tudnom, hogyan szólítsam az őröket, de fogalmam sincs. Próbálom a legmagasabb rangjelzést belőni, ami eszembe jut, hátha jó. Bevezetnek a cellába. A szobatársam is éppen pakol. Megágyazok, aztán leülök az asztalhoz. Várok. Fogalmam sincs, mennyi az idő, így óra és telefon nélkül. Azt tudom, hogy éhes vagyok. Kérdezik, kaptam-e enni. Mondom, nem, de hoztam, mert az volt a felhívásban. Mondják nem gond, az ebéd már jár.

Oké, most mi következik? - Na, például az, hogy megtudom: "oké"-t nem lehet mondani. Meg azt sem, hogy "jó". A helyes forma: "Igen, értettem!" Eddigi életemben egyszer sem mondtam ki ezt a két szót így, egymás után.

Egyszer csak szólnak, hogy séta. Az udvaron jöttek a többiek ismerkedni. Kiderült, hogy elszúrtam a legelején, amikor azt kérdezték, hogy dohányzom-e. Kicsit dohányzom, de végigfuttattam az agyamon, hogy az is lehet, hogy olyan helyre tesznek be, ahol mondjuk, két ember egyfolytában cigizik. Az pedig sok lett volna. Szóval nem volt nálam cigi, amikor kimentem sétálni. Csalódottak voltak, de kedvesek. Okítottak, hogy melyik rangjelzés mit jelent, és amikor őr érkezik, fel kell állni, és mondani a számod és a neved.

Szólítottak, hogy "Törőcsik befogadásra!" Fogalmam sem volt, hogy az mit jelent. Mentem, ahová mondták. Az ajtóban megálltam, kértem engedélyt a belépésre. Ezt már tudtam. Hogy mi is a befogadás? Részletes anamnézis, csak most nem a testről, hanem a lélekről. A családomról, az iskolai végzettségemről, az életemről.

Vacsora után takaródó. A villany még éghet tovább. Én olvasok, a szellemem szabad, éppen Kazinczyval foglalkozik. A villanyt csak kívülről lehet kapcsolni. Éjjel óránként ellenőrzés, hogy minden rendben van-e. Ehhez fel is kapcsolják a világítást. Furcsa így aludni, nem is sikerül, csak egy kicsit.

Reggel hatkor ébresztő. Érkezik a váltás, felállás, köszönés, megfelelő megszólítással - még mindig nem ment - szám, név, van-e valami problémám. Nincs. Megtudom, hogy fél kilenc körül jönnek értem. Már rutinosan készítem össze a batyukat. Azt gondoltam, hogy amit nem ettem meg vagy használtam el, akkor itt hagynám, de nem lehet. Vagy kidobom, vagy hazaviszem.

Amikor a körletemből kijövök, köszönök az őrnek, hogy "Viszontlátásra!" Igazából, szívem szerint megölelném. Annyit mond mindössze, hogy "Minden jót!" Igaza van, ennyi pont elég.

Vissza a raktárhoz, ahol elszámolunk, aláírom. Visszakapom a hátizsákomat. Boldog vagyok.
Megyünk az övemért és a papírjaimért. Már mindjárt vége. Még egy megálló, ahol a telefonom, órám, tabletem és a kulcsaimat kapom vissza. Elszámolunk, mindent aláírok.

Zavarodott vagyok. Nem tudom, sírjak vagy hányjak. A történet a torkomon akadt.

Nyitókép: Shutterstock