Az anorexia fogságában

Rettegés uralta az életemet. Pedig elvileg kerek lehetett volna minden. Feküdtem a kényelmes ágyamban, kellemes melegben, szép környezetben. És közben fájt a létezés. Testben és lélekben egyaránt.

Hónapok óta szerettem volna már kimászni ebből. Vissza akartam kapni azt a cserfes kislányt, aki valaha voltam. Magam mögött akartam hagyni a ronda kis egeret, akivé lettem. Csak közben a testem fellázadt ellenem, nem akart együttműködni velem. Kicsit úgy tűnt, feladta a harcot.

És ha így lett volna, ezt akkor sem lehetett volna számonkérni rajta. Hiszen sokáig ellene dolgoztam. Sokszor eszembe jut, hogy nem az agyam szüleménye volt-e csupán az egész? De ahogy erre gondolok, egy pillanat alatt elevenedik meg bennem a kislány, aki le akart fogyni. A lány, aki kövérnek, szégyellni valónak látta a kerekedő melleit, csípőjét, fenekét. Nem akart nő lenni, nem akart felnőni.

Forrás: Shutterstock

Ez a fajta nem akarás olyan mértékű dacot, tagadást és akaraterőt váltott ki belőlem, ami szépen lassan az éhhalál szélére sodort. Évek távlatából jó lenne már csak homályosan emlékezni, érezni, de nem múlnak a nyomok. Hiszen az orvostársadalom is azt mondja, hogy meggyógyulni teljes egészében soha nem lehet az anorexia fogságából. Kicsit olyan ez, mint a drog. Már soha nem kapod vissza azt, aki előtte voltál. Talán több lehetsz általa, ha képes vagy felmászni egy ágaskodó tüskéktől teli alagúton. Csak előre nézni, akkor is, amikor a múlt démonjai kísértenek. Mert kísérteni fognak, efelől ne legyen kétséged!

Ezt sem én mondtam, hanem a dokik. Jöhetnek álmodban, éjjel vagy nappal. Nem számít. A démonok nem válogatnak az eszközökben, és nem éreznek könyörületet. Egyetlen fegyverem a hidegvérem lehet. Az eszközöm csakis a kitartásom lehet. Az a fajta kitartás, ami erőt adott a koplalások, a kőkemény ''zsírégető'' edzések elviseléséhez, most az álboldogság legyőzéséhez kell.

Minden egyes pillanatban emlékeztetnem kell magam, hogy a normál testalkat nem kövérség, az étel szeretete és az evés nem bűn.

Forrás: Shutterstock

Akkor sem, ha nem akar lecsúszni a falat. Pont úgy, mint amikor egykoron a fehér huzatos kórházi ágyon próbáltam egy fél tányér főzeléket magamba tömni - miközben rettegtem, hogy megfulladok. Úgy éreztem, hogy ha ennek a kajának le kell mennie a torkomon, akkor megfulladok. Ültem az ágyon, és folytak a könnyeim.

Persze nem voltam egyedül. Rég nem hagytak már egyedül enni. Jól tudták, hogy egy anorexiás mi mindenre képes, hogy elrejtse az ételt. Mégis a büntetések büntetésének éltem meg, hogy nem hagytak magamra. Ugyanakkor élt bennem a vágy a normális életre, az evésre, hiszen az ízeknél jobban semmire sem vágytam. Érezni akartam az ízeket, újra életre kelni! Legyűrni ezt a poklot, aminek a sűrűjébe észrevétlenül hajszoltam magam.

Az agyammal felfogtam, hogy ehhez ennem kell. Naponta többször. Még akkor is, ha minden egyes nyelés rettegéssel tölt el. Még annak árán is nyelnem kell, hogy köveket érzek a gyomromban. Azzal sem szabad foglalkoznom, hogy gyötör a bűntudat, mert elvesztem a karcsúságomat. Az ideális alakot, ami csak az én illúzió világomban létezik. Az anorexián kívüli világban - a való világban - ez egy éhező teste. Jól látható bordákkal, kiugró állkapoccsal, megritkult hajjal, üveges tekintettel. Az út pokoli. Valódi, húsba markoló fájdalom. Folytonos harc, hogy legyőzd önmagad, kizárd a saját magad által teremtett illúzió világot, és megmaradj a tényleges valóságban.

Az anorexia a köznyelvben használatos kifejezés az ész nélküli koplalásra, amelynek hátterében többnyire lelki problémák állnak. A betegség hivatalos megnevezése: anorexia nervosa, amely lefedi, hogy a táplálkozással összefüggő pszichés betegségről van szó. A 21. században kezdte meg térhódító útját, de már a 19. század végétől jegyzik a betegséget.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?