Házasságok régen és most

Gyerekkoromban a barátnőm és én imádtunk idős nénikkel beszélgetni. Meséltek a fiatalságukról, a háborúról, nehéz és szép pillanatokról. Egyszerű, falusi asszonyok voltak, nem hallgatták el előlünk a nyomasztó emlékeiket sem.

Mindent kimondtak, kendőzetlenül - csoda, hogy a szerelemről faggattuk őket?

Hallottunk keserű történeteket, a vallás és a szokások által összetartott boldogtalan, lélekölő házasságokról. A túl fiatalon köttetett, kihűlt, vagy épp a makulátlan felszín alatt a kölcsönös gyűlölettől lángoló viszonyokról. Ilyenek akkor is voltak, most is vannak, és mindig is lesznek.

Forrás: Shutterstock

De meséltek olyan történeteket is, amilyeneket a mi unokáink már nem fognak hallani, ha majd a mi generációnk tekint vissza a fiatalságára. E különleges életmesék öregasszonnyá töpörödött főszereplői kíváncsiskodó kérdéseinkre nem ömlengtek túláradó szavakkal azokról a férfiakról, akik évtizedekig társaik voltak.

"Jó ember volt" - ennyit mormoltak maguk elé, elhomályosodó tekintettel. De ebből a mondatból olyan szeretet, tisztelet és megbecsülés csengett, hogy kislányként is megsuhintott a szépsége. Aztán a merengve kimondott szavakból lassan kibontakozott egy férfi és egy nő közös életútja. Volt benne jó, és volt gond is, elég. De ha azt hallottuk, hogy egy házasság mélypontra jutott, annak mindig komoly oka volt. Szinte ma is hallom Manci nénit, ahogy meséli: "Akkoriban tettük koporsóba a kétéves kicsikénket. Az uram nem szólalt meg hónapokig. Hazaért este, megette a vacsoráját, és csak bámult a tűzbe. Ölelni se volt kedve. Húztuk magunkkal a fájdalmat, még egymásra sem tudtunk jó szívvel gondolni. Aztán ez is elmúlt. Egy este átölelt, és a mellemen zokogott, mint egy gyermek. Onnantól minden újra rendben volt."

"Mi lehet az oka, hogy generációkkal korábban sokkal többen hittek abban, hogy érdemes kitartani a legsötétebb időszakokban is?" - kérdezte egy ismerősöm szomorúan a napokban. Nekem pedig különös dolog jutott eszembe, mielőtt válaszoltam. Hogy, ha a "régi" emberek élnének, milyen furán néznének egy-egy mostani párkapcsolati válság hallatán. Nem értenék a férfit, aki azon kesereg, hogy a nemrég született kisbabájuk miatt hanyagolja a felesége. Vagy, aki a párja ráncainak/kilóinak száma miatt bizonytalanodik el. És a nőt, aki azt mondja: "A volt férjem igazából rendes, csak olyan szürke volt vele minden. Nem éreztem nőnek magam mellette."

A régiek csodálkoznának ezen, aztán valószínűleg legyintenének egyet, és mennének a dolgukra. Mert ők még tisztában voltak azzal, hogy az életben semmi sincs ingyen. Hogy értékeket teremteni csak idő, energia és áldozatok árán lehet. Ha diófát akartak, tudták, hogy ásni, ültetni, locsolni kell, majd türelemmel várni, míg megnő a fa annyira, hogy termést hozzon. Ők még képesek voltak örülni az elért eredményeknek, anélkül, hogy keseregtek volna a fáradozáson, amely az eléréséhez szükséges.

Forrás: Shutterstock

Talán ezért volt számukra magától értetődő, hogy - ahogyan az anyagi javak megszerzése - az emberi értékek megnyerése is munkát, energiát, türelmet követel. Egy házasságban a férj és a feleség egy célért küzdött. Szövetségesek voltak, nem csak szerelmesek. A nő a földekről hazatérő férjében nem az unalmas, megfáradt figurát látta, hanem a nagybetűs Férfit, aki munkájával egy egész családot tart életben. A férj pedig nem mesebeli tündérekhez hasonlította a sok gyermeket szülő asszonyának testét. Elfogadták, hogy senki nem maradhat örökre fiatal. Hogy a gyerekek, amellett, hogy aranyosak, fárasztóak is. Hogy a munka feltöri a tenyeret, a gondok és az idő pedig ráncokat vet az arcra. Számukra egyértelmű volt mindez. Ennek az ellenkezőjét várni éppolyan bolondság lett volna, mint azt kívánni, hogy a kutya nyulat kölykezzen.

Válaszul aztán elmeséltem az ismerősömnek, amit most leírtam nektek. Mert a problémáink tükrében néha érdemes egy percre elgondolkozni azon, hogyan is volt régen. Így talán könnyebb eldönteni, akarjuk-e azt a "diófát". És ha igen, mit vagyunk hajlandóak megtenni érte...

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?