Egy gyámügyes pokoli hétköznapjai...

Ez az este kiemelkedően jól indult. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor minden klappolt: a zene, a hangulat, a társaság és az alkohol kellemesen mámorító hatása. Aztán, ahogy az az élet forgatókönyvében lenni szokott, az idillt derékba törte egy régen látott ismerős felbukkanása...

Kristófot még az egyetemről ismerem. Az a fajta "jógyerek", akiről első ránézésre tudod, hogy rá számíthatsz, és neki mindent elmondhatsz. Ezzel természetesen a környezetében lévők többsége vissza is él. Kár lenne tagadni, hogy jó másfél évtizeddel ezelőtt én is órákat sírtam a vállán az aktuális pasim szemétségei miatt. Kiváló hallgatóság volt, ezért sokszor fogadkoztam, hogy egyszer viszonzom majd a lelki segélyt.

Bár hiszek a sorsszerűségben, de az még nekem is meredek volt, mikor megláttam a tömegben összezuhanva az egykor életvidám srácot. Egyből tudtam, hogy eljött a szerepcsere ideje: most én fogok hallgatni, és ő fog beszélni.

Nem akart kötélnek állni, nem akarta megszegni az ígéretét: gyámügyesként nem beszélhetne a munkája körülményeiről és a gyerekek kiszolgáltatottságáról. Neki - ahogy ezt már nem egyszer megkapta a főnökeitől - meg kellene tanulnia, hogy náluk ügyek vannak, és nem emberi történetek. Akták, amelyek szépen sorakoznak a polcon, és munkaidő, ami nyolctól négyig tart.

Lehet, hogy egyeseknél így megy, de vannak olyanok is, akik lelkiismerettel végzik a munkájukat, és hisznek abban, hogy van foganatja, ha kiemelnek egy gyereket egy családból.

Forrás: Shutterstock

"Tudod, nem az a nehéz, hogy istent játszol, miközben néha embernek is alig érzed magad. Laikus szemmel a gyerekek családból való kiemelése tűnik a legkegyetlenebbnek. Pedig nem ez az. Ugyanis sok esetben elég a 30 nap ideiglenes szakasz a szülőknek, hogy összekapják magukat. Kapnak egy jó nagy pofont, és rájönnek: változtatniuk kell. Ez a jó eset. Ilyenkor szárnyalsz, hogy az élet azért mégiscsak szép."

Itt elhallgat. Hosszan ülünk csendben. Már ha a mellettünk tivornyázó fiatalokat nem vesszük figyelembe. Nem zavaróak. Olyanok, mint egy jól komponált díszlet a folytatáshoz, ami meg is érkezik:

"A pokol váratlanul ránt magával. Egy ideig azt érzed, hogy a jó dolgok, a kisebb sikerek ellensúlyozzák azt a sok posványt, ami a csontodig hatol nap mint nap: mint mondjuk, az apuka, aki orális szexre kényszerítette a kislányát - merthogy ez csak játék. Legalábbis volt pofája ezt mondani a gyereknek. Ilyen és ehhez hasonló eseteknél jössz rá, hogy ez az a munka, amit nem lehet megszokni. Nézed azt a nyolcéves (!) kislányt, aki csillogó szemmel meséli, hogy az apukájának a farkát nyalogatta.

Nézed, rezzenéstelen arccal, mert nem tehetsz mást. Csak közben érzed, hogy majd' szétvet az ideg, és elkezd lüktetni egy ér a halántékodnál. Nyilván tisztában vagy vele, hogy az apa beteg, és azért vetemedett ilyen cselekedetre. Ezt tudja a benned élő szakember, de az érző emberben fortyognak az indulatok, és legszívesebben pépesre vernéd az aberrált állatot."

Látom az arcán a szégyent. A megbánást, hogy ezt kimondta. Próbálom megértetni vele, hogy bár nem vagyok szakember, de szerintem helyénvalóak az indulatai. De ezeket ő is tudja:

"Felfogom, hogy ember vagyok, és azt is, hogy szigorúan nézve nem való nekem ez a munka. Nem hiszem, hogy ideális, ha a gyámügyes még éjjelente is az adott nap eseményeit pörgeti a fejében. Vagy a nevelőotthonokban kallódó fiatalokra gondol: akiknek ha lett volna egy nagybácsija/nagynénije/nagymamája, vagy tulajdonképpen bárkije, aki vér szerinti rokon, és megfelelőek a körülményei, akkor nem kerülnek be a darálóba. A gépezetbe, ami után a legtöbben prostituáltként vagy drogdílerként végzik."

Világosodott, mire hazaindultunk. A történetek nem fogytak el, de a telefon megszólalt. Mennie kellett istent játszani, amikor embernek is alig érezte magát...

Kristóf történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?